Igazi latin fiestában, igazi örömzenében volt részem szombat este! Bár irtózom az ehhez hasonló tömeg rendezvényektől, mégis engedtem a baráti nyomásnak és elmentem a Kapcsolat Koncertre, a Hősök Terére. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára - talán 10 éve - a hangulat semmit sem változott, olyan volt mint akkor régen... nagy tömeg, sok perec-lángos árus, élő reklámhordozók.... Nem is ez a lényeg, hanem ami a színpadon volt! Az előzenekart (Back II Black) nem láttam, mert akkor még javában a tóparton süttettem a hasam, de a rádióban beígért 19,30-kor pontban (talán egy picit még előbb is) Santana és zenekara elkezdtek játszani és én akkor már ott voltam! Jó volt végre látni 10 nagy gonddal összeválogatott olyan zenészt, aki élvezi amit csinál, éreztetve, hogy játszani így is lehet, így kell, mert így érdemes. Nekik is, nekünk is. Lerítt róluk, hogy nem megélhetési zenészek. Mintha nem is lett volna ott a több mint 300.000 (igen...háromszázezer) ember, mintha csak maguknak, a saját szórakoztatásukra muzsikáltak volna. Nem voltak cici "villantó" lányok a színpadon a jobb összhatás kedvéért, semmi fenék risza, semmi hókusz-pókusz, csak jöttek és zenéltek. Nagyon kemény tempót diktáltak, nem volt üres járat egy-egy dal legalább 6-7 perces volt. Nem tudom és nem is szeretném külön kiemelni senki teljesítményét , mert a maga műfajában mindenki zseniális volt: a dobosok, a kongás, a zongorista, a gitárosok, a fúvosok, az énekesek....na meg a nagy Santana. Talán a gitárművész, valamint a két énekes, Tony Lindsay és Andy Vargas aratta a legnagyobb sikert (egy hajszállal), de bőven kijutott a tapsból a többieknek is. Az volt a jó, hogy senki sem maradt a háttérbe szorítva, mindenki kapott komoly lehetőséget a szólójátékra. Tiszta szívből, lélekből muzsikáltak, a nagy tömeg tomboló hálája csak a hab volt a tortán. Nagyon fontos tény és egyáltalán nem elhanyagolandó, hogy mindezt kitűnő hangminőségben hallhattuk és élvezhettük. Imádom a dél-amerikai zenét, Santana zenéjét .....és a szervezők ezzel a produkcióval nagyon magasra helyezték a lécet, azt hiszem nehéz lesz felülmúlni jövőre. cuppp!
2008. június 30., hétfő
2008. június 16., hétfő
Szombaton bálban a vámpíroknál...
Hosszan tartó szervezés után eljött a nagy nap! Még januárban megszületett a családi döntés mely szerint megnézzük a még tavaly évben bemutatott és nagy visszhangot keltett új musicalt: a Vámpírok bálját. Mivel nem Operettes produkció, így egy kicsit nehézkesebb volt a jegy beszerzése, ezért már januárban megvettük rá a jegyeket. Kis technikai "malőr" azért becsúszott, hisz eredetileg Gyuszi is részt vett volna a családi programban, de a munka elszólította, így Évi barátnőm teljesítette ezt a számára szerintem nem túl nehéz feladatot. Természetesen zsúfolásig tele volt a nézőtér, mondhatnám úgy is, hogy még a csilláron is lógtak. Világhírű musical, nagy nevű alkotókkal fűszerezve (Jim Steinman zeneszerző, Michael Kuncze szöveg író, Roman Polanski rendező, Kentaur díszlettervező) és teljesen ismeretlen előadókkal.
A cselekmény a 19. század végén játszódik a vadregényes, havas Erdélyben. Abronsius professzor - "hóval megcukrozott Albert Einstein" - a rettenthetetlen vámpírvadász fiatal asszisztensével, Alfréddal követi a vámpírok nyomát. Megérkeznek Chagal fogadójába, ahol mindenütt füzérekben lógnak a vámpírriasztó fokhagymák. A falu lakói közül senki sem ismeri el, hogy a közeli kastélyban vámpírok élnek, bár az ellenszer, a fokhagyma iránti vonzalmuk már a megszállottság határát súrolja. A romantikus és érzelmes Alfréd természetesen ott rögön és azonnal szerelmes lesz a fogadós lányába, aki hasonló érzéseket táplál iránta. A lány ártatlanul igéző énekére megjelenik a vámpírgróf Krolock és meghívja Sarah-t a közeli kastélyában tartandó bálba. Sarah-ban vágyakozás ébred a gróf és a vámpírok halhatatlan világa iránt. Ez az olthatatlan vonzalom és gyerekes vágy a félelem után, anélkül, hogy félelemben legyünk sok izgalmas bonyodalmat okozott, melyet a vámpírok különös világában csetlő-botló vámpírvadászok humoros kalandjai fűszereztek. Mint kiderült, a vámpírok a sztereotítipáktól eltérően érző lények, az életük a gyöngédség és kegyetlenség belső harcáról szól. Lehet, hogy az élet a vámpíroké?! Lehet, hogy mindannyian vámpírok vagyunk, vámpírokká lettünk és vámpírként élünk? Szívjuk egymás vérét, kísérőnk a szüntelen éhség a még több iránt, nyomunkban a pusztítás.....
Szerintem az előadás két síkon nézhető. Az egyik a felszínes szórakozásé: a csillogás, a tánckavalkád, a dalok, az ezernyi (és mind egyéni) jelmez, a tanítani való fényefekt-használat, a valódinak ható vér a megharapott nyakon. A másik az e mögött játszódó "polanskis" humor. Aki ismeri az Oscar-díjas rendező munkáit, észreveheti a darabban fellelhető, rá annyira jellemző abszurditást. A „meghalni oly morbid” szövegsor, a zsidó vámpír ellen csütörtököt mondó kereszt, a meleg vámpír önmagát kellető ízlésficama vagy maga a történet befejezése mind olyan apró jelzések, melyek figyelmeztetnek: ne vegyük ezt olyan komolyan. Nem volt idő a "mobilon játszani", vagy a lopva bevitt pogácsát rágcsálni, nem volt idő böködni a mellettünk ülőt, hogy vegye le a karfánkról a kezét vagy leheljen másfelé. Tapadni kellett a színpadra, mert a darab egy pillanatig sem "ül le". A döbbenetes gyorsaságú színváltások, a tonnányi díszlet, a jövő- menő szereplők, a pörgő történet filmszerűen vágottá teszik a képet. Le a kalappal a műszak előtt is: a színfalak mögött zajló díszletezés, olyan munkatempót és fegyelmet igényelt, amit mi a bársonyszékben ülő nézők, szerintem el sem tudunk képzelni.
A fővámpírt alakító Merán Bálint (ifjú újonc) nem is ember, vámpír. Megjelenése olyan hiteles, hogy fel sem merül emberi mivolta. Mikor megjelent a színpadon egy pillanatig azt hittem, hogy talán gólyalábakon jön, de mikor széttárta "denevérszárnyait" egyértelművé vált, hogy a hír igaz: ez a vámpír majd két méter magas. Merán Bálint énekének érthetősége még vámpírfogakkal a szájban is tökéletes: minden szava kristályként csillan. Sajnos a többiekről ez nem mindig mondható el. A szereposztás ettől függetlenül átgondolt. A duci kocsmárosnétól, a bögyös szolgálón (Stróbel Dóra) át a meleg vámpírig (Pirgel Dávid) mindenki hozza, amit a szerep kíván. A Jegercsik Csaba által formált professzor ügyefogyottsága szeretni való, ahogy a quasimodó-szerű szolga (Balog János) humora is kellemesen elmebeteg. A pávaként tollászkodó Herbert ,a homokos vámpírfiú üdítően groteszk, szerepét nem is lehet másként játszani, mint ripacskodva, túljátszva. Pirgel Dávid is a jól ismert manírokból építkezik. Fenékrázás, risza-risza, pillogás… és mindenből sok… és mégis, a dolog működik. Nyilván nem szabad komolyan venni, mint ahogy ez igaz az egész műre is. A látványnak a díszlet, a jelmez, a világítás valamint a táncbetétek adnak szemrevaló igényességet. Az előző kettőt Kentaur álmodta valósággá -, nagyon ráérzett Polanskira. Karikatúra minden, torz tükröt mutatnak önmaguknak a legérzelmesebb pillanatok. Ezt Kentaur is jelzi. Képregényesen torzult, monumentális falak, humorral teli ábrák; csak észre kell venni a részleteket. A többi között számomra emiatt is többszörnézőssé vált az előadás.
A fővámpírt alakító Merán Bálint (ifjú újonc) nem is ember, vámpír. Megjelenése olyan hiteles, hogy fel sem merül emberi mivolta. Mikor megjelent a színpadon egy pillanatig azt hittem, hogy talán gólyalábakon jön, de mikor széttárta "denevérszárnyait" egyértelművé vált, hogy a hír igaz: ez a vámpír majd két méter magas. Merán Bálint énekének érthetősége még vámpírfogakkal a szájban is tökéletes: minden szava kristályként csillan. Sajnos a többiekről ez nem mindig mondható el. A szereposztás ettől függetlenül átgondolt. A duci kocsmárosnétól, a bögyös szolgálón (Stróbel Dóra) át a meleg vámpírig (Pirgel Dávid) mindenki hozza, amit a szerep kíván. A Jegercsik Csaba által formált professzor ügyefogyottsága szeretni való, ahogy a quasimodó-szerű szolga (Balog János) humora is kellemesen elmebeteg. A pávaként tollászkodó Herbert ,a homokos vámpírfiú üdítően groteszk, szerepét nem is lehet másként játszani, mint ripacskodva, túljátszva. Pirgel Dávid is a jól ismert manírokból építkezik. Fenékrázás, risza-risza, pillogás… és mindenből sok… és mégis, a dolog működik. Nyilván nem szabad komolyan venni, mint ahogy ez igaz az egész műre is. A látványnak a díszlet, a jelmez, a világítás valamint a táncbetétek adnak szemrevaló igényességet. Az előző kettőt Kentaur álmodta valósággá -, nagyon ráérzett Polanskira. Karikatúra minden, torz tükröt mutatnak önmaguknak a legérzelmesebb pillanatok. Ezt Kentaur is jelzi. Képregényesen torzult, monumentális falak, humorral teli ábrák; csak észre kell venni a részleteket. A többi között számomra emiatt is többszörnézőssé vált az előadás.
Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a táncosok mellett sem! Amit művelnek, az egy valóságos csoda! Nagy létszámú tánckar és négy szóló táncos van a darabban, abból egy lány, akit húztak, vonszoltak, dobtak, rángattak mint egy bábut. Hihetetlen és csodálatra méltó az a hajlékonyság amivel a táncosok büszkélkedhetnek (számomra már a spárga gondolata is csak egy elérhetetlen vágyálom, de majd ha kifogom az aranyhalat tutira ez lesz az egyik kívánságom a háromból,vagy a sokból.)
Végre olyan tömegjelenetek hazánk színpadán, ahol a táncosok tényleg egyszerre mozognak, egy bonyolult organizmusként jelenítik meg a térformákat. Egyszerűen minden a helyén. A dübörgő rockzenéhez feszes táncokat tett színpadra a koreográfus (Denis Callahan).
Tény és való, hogy a nők szeretik a színházat, emiatt lehet, hogy a véleményem nem minősül objektíven hitelesnek, mégis megkockázatom és bátran, meleg szívvel ajánlom ezt az előadást kivételesen az alfa-hím beállítottságú haverjaimnak, ismerőseimnek is . A csajokat is bátorítom, rángassák ki a tévé elől és vigyék el pasijaikat az előadásra mert a darab végén garantáltan ők is állva fognak tapsolni, tombolni mint a többiek....És én már alig várom a következő lehetőséget!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)