Hosszan tartó szervezés után eljött a nagy nap! Még januárban megszületett a családi döntés mely szerint megnézzük a még tavaly évben bemutatott és nagy visszhangot keltett új musicalt: a Vámpírok bálját. Mivel nem Operettes produkció, így egy kicsit nehézkesebb volt a jegy beszerzése, ezért már januárban megvettük rá a jegyeket. Kis technikai "malőr" azért becsúszott, hisz eredetileg Gyuszi is részt vett volna a családi programban, de a munka elszólította, így Évi barátnőm teljesítette ezt a számára szerintem nem túl nehéz feladatot. Természetesen zsúfolásig tele volt a nézőtér, mondhatnám úgy is, hogy még a csilláron is lógtak. Világhírű musical, nagy nevű alkotókkal fűszerezve (Jim Steinman zeneszerző, Michael Kuncze szöveg író, Roman Polanski rendező, Kentaur díszlettervező) és teljesen ismeretlen előadókkal.
A cselekmény a 19. század végén játszódik a vadregényes, havas Erdélyben. Abronsius professzor - "hóval megcukrozott Albert Einstein" - a rettenthetetlen vámpírvadász fiatal asszisztensével, Alfréddal követi a vámpírok nyomát. Megérkeznek Chagal fogadójába, ahol mindenütt füzérekben lógnak a vámpírriasztó fokhagymák. A falu lakói közül senki sem ismeri el, hogy a közeli kastélyban vámpírok élnek, bár az ellenszer, a fokhagyma iránti vonzalmuk már a megszállottság határát súrolja. A romantikus és érzelmes Alfréd természetesen ott rögön és azonnal szerelmes lesz a fogadós lányába, aki hasonló érzéseket táplál iránta. A lány ártatlanul igéző énekére megjelenik a vámpírgróf Krolock és meghívja Sarah-t a közeli kastélyában tartandó bálba. Sarah-ban vágyakozás ébred a gróf és a vámpírok halhatatlan világa iránt. Ez az olthatatlan vonzalom és gyerekes vágy a félelem után, anélkül, hogy félelemben legyünk sok izgalmas bonyodalmat okozott, melyet a vámpírok különös világában csetlő-botló vámpírvadászok humoros kalandjai fűszereztek. Mint kiderült, a vámpírok a sztereotítipáktól eltérően érző lények, az életük a gyöngédség és kegyetlenség belső harcáról szól. Lehet, hogy az élet a vámpíroké?! Lehet, hogy mindannyian vámpírok vagyunk, vámpírokká lettünk és vámpírként élünk? Szívjuk egymás vérét, kísérőnk a szüntelen éhség a még több iránt, nyomunkban a pusztítás.....
Szerintem az előadás két síkon nézhető. Az egyik a felszínes szórakozásé: a csillogás, a tánckavalkád, a dalok, az ezernyi (és mind egyéni) jelmez, a tanítani való fényefekt-használat, a valódinak ható vér a megharapott nyakon. A másik az e mögött játszódó "polanskis" humor. Aki ismeri az Oscar-díjas rendező munkáit, észreveheti a darabban fellelhető, rá annyira jellemző abszurditást. A „meghalni oly morbid” szövegsor, a zsidó vámpír ellen csütörtököt mondó kereszt, a meleg vámpír önmagát kellető ízlésficama vagy maga a történet befejezése mind olyan apró jelzések, melyek figyelmeztetnek: ne vegyük ezt olyan komolyan. Nem volt idő a "mobilon játszani", vagy a lopva bevitt pogácsát rágcsálni, nem volt idő böködni a mellettünk ülőt, hogy vegye le a karfánkról a kezét vagy leheljen másfelé. Tapadni kellett a színpadra, mert a darab egy pillanatig sem "ül le". A döbbenetes gyorsaságú színváltások, a tonnányi díszlet, a jövő- menő szereplők, a pörgő történet filmszerűen vágottá teszik a képet. Le a kalappal a műszak előtt is: a színfalak mögött zajló díszletezés, olyan munkatempót és fegyelmet igényelt, amit mi a bársonyszékben ülő nézők, szerintem el sem tudunk képzelni.
A fővámpírt alakító Merán Bálint (ifjú újonc) nem is ember, vámpír. Megjelenése olyan hiteles, hogy fel sem merül emberi mivolta. Mikor megjelent a színpadon egy pillanatig azt hittem, hogy talán gólyalábakon jön, de mikor széttárta "denevérszárnyait" egyértelművé vált, hogy a hír igaz: ez a vámpír majd két méter magas. Merán Bálint énekének érthetősége még vámpírfogakkal a szájban is tökéletes: minden szava kristályként csillan. Sajnos a többiekről ez nem mindig mondható el. A szereposztás ettől függetlenül átgondolt. A duci kocsmárosnétól, a bögyös szolgálón (Stróbel Dóra) át a meleg vámpírig (Pirgel Dávid) mindenki hozza, amit a szerep kíván. A Jegercsik Csaba által formált professzor ügyefogyottsága szeretni való, ahogy a quasimodó-szerű szolga (Balog János) humora is kellemesen elmebeteg. A pávaként tollászkodó Herbert ,a homokos vámpírfiú üdítően groteszk, szerepét nem is lehet másként játszani, mint ripacskodva, túljátszva. Pirgel Dávid is a jól ismert manírokból építkezik. Fenékrázás, risza-risza, pillogás… és mindenből sok… és mégis, a dolog működik. Nyilván nem szabad komolyan venni, mint ahogy ez igaz az egész műre is. A látványnak a díszlet, a jelmez, a világítás valamint a táncbetétek adnak szemrevaló igényességet. Az előző kettőt Kentaur álmodta valósággá -, nagyon ráérzett Polanskira. Karikatúra minden, torz tükröt mutatnak önmaguknak a legérzelmesebb pillanatok. Ezt Kentaur is jelzi. Képregényesen torzult, monumentális falak, humorral teli ábrák; csak észre kell venni a részleteket. A többi között számomra emiatt is többszörnézőssé vált az előadás.
A fővámpírt alakító Merán Bálint (ifjú újonc) nem is ember, vámpír. Megjelenése olyan hiteles, hogy fel sem merül emberi mivolta. Mikor megjelent a színpadon egy pillanatig azt hittem, hogy talán gólyalábakon jön, de mikor széttárta "denevérszárnyait" egyértelművé vált, hogy a hír igaz: ez a vámpír majd két méter magas. Merán Bálint énekének érthetősége még vámpírfogakkal a szájban is tökéletes: minden szava kristályként csillan. Sajnos a többiekről ez nem mindig mondható el. A szereposztás ettől függetlenül átgondolt. A duci kocsmárosnétól, a bögyös szolgálón (Stróbel Dóra) át a meleg vámpírig (Pirgel Dávid) mindenki hozza, amit a szerep kíván. A Jegercsik Csaba által formált professzor ügyefogyottsága szeretni való, ahogy a quasimodó-szerű szolga (Balog János) humora is kellemesen elmebeteg. A pávaként tollászkodó Herbert ,a homokos vámpírfiú üdítően groteszk, szerepét nem is lehet másként játszani, mint ripacskodva, túljátszva. Pirgel Dávid is a jól ismert manírokból építkezik. Fenékrázás, risza-risza, pillogás… és mindenből sok… és mégis, a dolog működik. Nyilván nem szabad komolyan venni, mint ahogy ez igaz az egész műre is. A látványnak a díszlet, a jelmez, a világítás valamint a táncbetétek adnak szemrevaló igényességet. Az előző kettőt Kentaur álmodta valósággá -, nagyon ráérzett Polanskira. Karikatúra minden, torz tükröt mutatnak önmaguknak a legérzelmesebb pillanatok. Ezt Kentaur is jelzi. Képregényesen torzult, monumentális falak, humorral teli ábrák; csak észre kell venni a részleteket. A többi között számomra emiatt is többszörnézőssé vált az előadás.
Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a táncosok mellett sem! Amit művelnek, az egy valóságos csoda! Nagy létszámú tánckar és négy szóló táncos van a darabban, abból egy lány, akit húztak, vonszoltak, dobtak, rángattak mint egy bábut. Hihetetlen és csodálatra méltó az a hajlékonyság amivel a táncosok büszkélkedhetnek (számomra már a spárga gondolata is csak egy elérhetetlen vágyálom, de majd ha kifogom az aranyhalat tutira ez lesz az egyik kívánságom a háromból,vagy a sokból.)
Végre olyan tömegjelenetek hazánk színpadán, ahol a táncosok tényleg egyszerre mozognak, egy bonyolult organizmusként jelenítik meg a térformákat. Egyszerűen minden a helyén. A dübörgő rockzenéhez feszes táncokat tett színpadra a koreográfus (Denis Callahan).
Tény és való, hogy a nők szeretik a színházat, emiatt lehet, hogy a véleményem nem minősül objektíven hitelesnek, mégis megkockázatom és bátran, meleg szívvel ajánlom ezt az előadást kivételesen az alfa-hím beállítottságú haverjaimnak, ismerőseimnek is . A csajokat is bátorítom, rángassák ki a tévé elől és vigyék el pasijaikat az előadásra mert a darab végén garantáltan ők is állva fognak tapsolni, tombolni mint a többiek....És én már alig várom a következő lehetőséget!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése