Karácsonyi ajándék magamnak...Jethro Tull koncert Trentoban (Olaszország)

Első elgondolásra őrültségnek tűnt, de lassacskán egyre jobban tetszett az ötlet, hogy december 18-án kiutazzak a Jethro Tull utolsó olaszországi koncertjére, Trentoba. Motiváló tényezőként hatott, hogy kedvenc és egyetlen testvérem a Sturcz Quartett tagjaként is fellépett az együttessel.
Az útviszonyok nem voltak éppen ideálisak, ugyanis végig ömlött az eső, havaseső, hó, attól függően, hogy milyen magaságban haladt az út, így kissé elcsigázottan, de rendkívül lelkesen értem a "célponthoz".

Szállásfoglalás után egy kis pihenés következett, majd városnézéssel egybekötött gasztronómiai túra.

Trento közel 106 ezer lakosával a 450 ezres tartomány székhelye. Az Adige két partján fekszik, nyugaton a Monte Bondone hegyei, keleten a Valsugana határolja. A várost elkerülte az ipar, így bevételeit döntően az idegenforgalomból nyeri. (Jellemző adat, hogy a tartomány minden lakosára öt vendégágy jut.) Egyes épületei a római időkből maradtak fenn, míg a későbbieket a Karolingoknak köszönhetik, akik püspöki székhellyé tették a várost. 1814-ben az addig önálló települést az Ausztriához tartozó Tirolhoz csatolták. (Trentino jelenleg az olasz tartományok közül a legnagyobb önállósággal bír.)

Az előadás este 9-kor kezdődött a Santa Chiara Auditoriumban teltházzal és nagyon lelkes közönséggel, ugyanúgy mint az ezt megelőző két este Torinoban és Bolognában.

Jethro Tull együttes a nagy-britanniai Blackpoolban alakult, az 1960-as években. Zenéjüket Ian Anderson sajátos éneklési stílusa, páratlan fuvolajátéka és a szokatlan, meglehetősen összetett dalszerkesztés jellemzi. Zenéjük – bár először csak blues rockot játszottak – klasszikus, kelta és art rock elemeket is egyesít magában. Anderson annak tulajdonítja a Jethro Tull egyedülálló hangzását, hogy a zenekar tagjai sohasem használtak semmiféle kábítószert. Pályájuk kezdeti szakaszán sok zenekarról vettek példát, de később sikerült egy sajátos, könnyen felismerhető, csak rájuk jellemző stílust kialakítaniuk.

A koncert kellemesen pörgő hangulatú volt, nagyszerű ráhangolódás volt a közelgő ünnepekre és ezt a közönség lelkes tappsal, ünnepléssel jutalmazta. Egyetlen negatívumként kívánom megjegyezni, hogy szerintem Ian Andersonnak már nem kellene erőltetnie az éneklést, ugyanis inkább a hamis, mint tiszta hang volt jellemző a 61 évesen kissé megkopott hangjára. Természetesen ez semmit nem vont le az előadás értékéből, hiszen részemről ez nem volt egy új keletű megállapítás (a budapesti koncerteken is érezhető volt a "szenvedés") és őt így szeretjük, mert a fuvola játéka utánozhatatlanul világbajnok.

Az előadás után volt egy kis "after party", ahol számomra apró érdekes morzsákat csipegettem: félti a kezét, ezért kézfogás gyanánt a könyök összeveregetés szolgál, macska a jele az öltöző ajtaján, szereti a sört és egy nagyon kedves és szerény "bácsi". Íme a bizonyíték:

Nagyon hálás vagyok, mert ott lehettem, boldog vagyok, hogy ilyen testvérem van, akire mérhetetlenül büszke vagyok és köszönöm, hogy biztosította számomra ezt a felejthetetlen élményt!

Ádvent Bécsben

Közel egy éve készülök megnézni a bécsi Raimund Theaterben még 2006 szeptemberben bemutatott Rebecca című musicalt, mely Daphne du Maurier a "Manderley ház asszonya" című műve alapján készült, Michael Kuncze és Sylvester Levay szerző páros újabb remekeként.

Röviden a téma...Egy fiatal nő egy szállodában megismerkedik Lord Maxim de Winterrel, akinek felesége, Rebecca rejtélyes módon vesztette életét. Gyors udvarlás után ő lesz a második Mrs. De Winter, és férjével annak vidéki otthonába, Manderleybe költözik. Mr. De Winter, de főképp a házvezetőnő, Mrs. Danvers (Judith Anderson), fürkészve lesik a szép fiatalasszony minden gondolatát, az asszonyra mégis nyomasztóan nehezedik az első Mrs. de Winter emléke, aki mintha a ház minden tárgyában, szegletében és az ott élők minden gondolatában folyamatosan jelen lenne. Az új úrnő úgy érzi, hogy Mrs. Danvers minden lépését figyeli, és állandó gyanakvással, rosszindulattal veszi körül. Mrs. De Winter a házvezetőnővel szemben alárendelt, bűntudatos viselkedést vesz fel, mely Mrs. Danvers uralmát tovább növeli, és a férje, Maxim is egyre megközelíthetetlenebbnek tűnik számára sötét emlékekkel teli otthonában. A helyzet még tovább romlik, amikor megtalálják a vízbefúlt Rebecca holttestét és újból vizsgálni kezdik az asszony halálának körülményeit. Maxim de Winter korábban már a feleségeként azonosított egy holttestet, ezért most gyilkosság gyanújába keveredik. Új felesége az egyetlen, akinek elmondja az igazságot (és most először kerülnek igazán közel egymáshoz): valóban jelen volt az első Mrs. de Winter halálkor, de az egy véletlen balesetnek és nem az ő közreműködésének köszönhető. Maxim azt is bevallja, hogy ő maga gyűlölte a mindenki által körülrajongott, de valójában szívtelen asszonyt. A látszólag kilátástalan helyzet végül mégis megoldódik: Mrs. Danvers a kastélyban kitört tűzben meghal, és kiderül, hogy Rebecca rákos volt, ezért a rendőrség öngyilkosságként zárja le a rejtélyes halálesetetet.

A zene fantasztikus, a díszlet csodálatos, a színészek maximális teljesítményt nyújtottak...a leghálásabb szerepe a házvezetőnőnek volt ugyanis fantasztikus dalokat kapott....maximális pontszámot mégsem tudok adni, mert volt nekem hiányzott a tánckar....Összegezve: frenetikus élményt nyújtott az este, még másnap reggel is a fülemben csengett a házvezetőnő dala.

Jó kis nap volt: Bécs, karácsony előtti forgatagban, puncs a Rathaus előtt, színház és még az időjárás is kedvezett a bécsi sétához.

....utazás a "múltba"....

....kb 12 éves lehettem és egy nagyon pici faluban, egy szalmafedeles vályogházban éltünk hármasban a szüleimmel. Barna hosszú hajam nagyon kócos volt és rongyos ruhában jártam, cipő nélkül, mezítláb. Kétszínű szemem volt, az egyik kék, a másik pedig zöld. A ház mellett egy pajta volt, benne egy tehén. Szemben a mi házunkkal egy másik kis ház állt, benne egy fekete kendős öregasszonnyal és annak a fiával. A fia átjött hozzánk és kérte az apámat, hogy adjon neki tejet. Apám azt mondta neki, hogy rendben, fejjen magának, de ne vigye el az egészet mert nekünk is kell. A férfi fejt tejet egy sajtárba, de véletlenül kiöntötte és emiatt még szeretett volna tejet, de apám aki azt hitte, hogy szándékosan öntötte ki, azt mondta, jöjjön vissza holnap, mert ami még megmaradt az kell nekünk. Szó váltás lett a vége, de a férfi elment, majd visszajött és mérgében felgyújtotta a házat. Én nem voltam a házban, mert éppen akkor jöttem haza és láttam ahogy égett a ház, hallottam ahogy a szüleim segítségért kiálltottak. A fekete kendős öregasszony szaladt felém, rázta az öklét és azt kiabálta: "Miattad van az egész, te mihaszna! Tűnj el és soha ne gyere vissza!" Elszaladtam és egy tanyára kerültem, ahol egy középkorú férfit láttam, aki mindig gumicsizmában járt. A tanyán egy ház volt, az udvaron egy eperfa, mellette egy kas (volt benne egy kevés kukorica) és kis tyúkudvar mindösszesen 5 tyúkkal. A kasban aludtam és a férfitól kapott zsákkal takaróztam. Alapvetően hálás voltam neki, mert volt hol aludnom és néha kaptam egy kis kenyeret is, de jó szót és szeretetet soha. A tűzeset óta nem beszéltem senkivel....Ott annyi volt a dolgom, hogy délután adjak magot a tyúkoknak, egyébként egész nap a mezőn kószáltam egy fehér-szürke göndör szőrű kiskutyával. Egyszer késve értem vissza és a férfi nagyon dühös volt, mert a tyúkok még nem kaptak enni, ezért kiabált velem: "Dögölj meg te szutyok, senkinek se kellessz!" Innen elmenekültem és a kutyával együtt egy állomásra mentem, ahol csak vártuk és bámultuk a vonatokat. Egyszer jött egy vonat a gyerekek nevettek és integettek ki az ablakon (kb. öten voltak). Először azt hittem, hogy nekem örülnek, de sajnos azért nevettek mert kócos voltam, meg rongyos és kétszínű volt a szemem. Nagyon szomorú lettem, de a vonat elment és én ott maradtam a kutyámmal. Leültünk egy padra, beszélgettünk amíg ránk esteledett, aztán jött egy ember aki valószínűleg az állomásfönök volt. Kézen fogott és elvitt magával a házába, ahol a felesége éppen vacsorát főzőtt. Soha nem kérdezték meg, hogy honnan jöttem, miért vagyok egyedül, csak megfürdettek, megetettek és felöltözettek. Nem sokkal azelőtt meghalt a gyerekük, aki egy velem egykorú kislány volt, így valószínűleg vigaszt jelenthettem a gyászukban. Ők lettek a nevelőszüleim (Irma és Ferenc) és én nagyon szerettem ott lenni. A helyi iskolába jártam, majd később a közeli kisvárosba mentem, ahol egy lányiskolában folytattam. Matematikát, történelmet, irodalmat tanultam, majd varrónő lett belőlem. Nevelőszüleim egy kis házat vettek nekem abban a kisvárosban, a kertben virágok voltak...nagyon sok rózsa, piros, sárga, narancs, éreztem az illatukat....Az emberek nagyon szerettek, mert nagyon szép ruhákat vartam a hölgyeknek...hosszú, csipkebetétes divatos és elegáns ruhákat. Aztán jött egy férfi, elegáns világos öltönyben, girardi kalappal a fején, mosolygott rám, meglengette a kalapját. Gyakran jött hozzám teázni, de egyszer nevelőanyám figyelmeztetett, hogy ez a férfi több nőnek is udvarol. A következő alkalommal mikor meglátogatott én megmondtam neki amit megtudtam és kértem, hogy többet ne jöjjön. Ő felállt, megrándította a vállát, majd elment. Utána öbbször láttam őt a házam mellett szomorúan sétálni, de soha nem jött be és soha nem szólt hozzám. Egyszer vartam egy esküvői ruhát egy hölgynek és ő meghívott az esküvőjére. Az esküvőn találkoztam azzal a férfival, ő felkért táncolni és valószínűleg kibékültünk....Összeházasodtunk és egy nagyon szép házban éltünk jómódban. Született egy gyerekünk (kisfiú), szerettük egymást, de mikor a gyerekünk kb. 2 éves volt én beteg lettem. Egy nagy ágyban feküdtem, orvosok jártak hozzám, kanalas orvosságot tömtek belém, de nem tudták mi bajom. Lázálmok gyötörtek, néha eszméletlen voltam és lassan eljött az utolsó 5 perc....Nevelőszüleim sírtak, én elmondtam nekik, hogy nagyon szerettem őket és bocsánatot kértem, ha nem voltam elég jó gyerekük. A férjem is nagyon szomorú volt, sírt és kért, hogy ne hagyjam el...nem tudtuk elengedni egymást és talán ezért volt, hogy még a halálom után is láttam ahogy a nevelőanyám eteti a gyerekem és a férjem szomorúan, borostásan járkál a szobában és a nevemet mondogatja...vajon azóta sikerült?....Hát ez volt az utazás a keserédes múltba....vagy ez csak puszta misztikum, a képzelet szüleménye?...ki tudja....