Karácsonyi ajándék magamnak...Jethro Tull koncert Trentoban (Olaszország)

Első elgondolásra őrültségnek tűnt, de lassacskán egyre jobban tetszett az ötlet, hogy december 18-án kiutazzak a Jethro Tull utolsó olaszországi koncertjére, Trentoba. Motiváló tényezőként hatott, hogy kedvenc és egyetlen testvérem a Sturcz Quartett tagjaként is fellépett az együttessel.
Az útviszonyok nem voltak éppen ideálisak, ugyanis végig ömlött az eső, havaseső, hó, attól függően, hogy milyen magaságban haladt az út, így kissé elcsigázottan, de rendkívül lelkesen értem a "célponthoz".

Szállásfoglalás után egy kis pihenés következett, majd városnézéssel egybekötött gasztronómiai túra.

Trento közel 106 ezer lakosával a 450 ezres tartomány székhelye. Az Adige két partján fekszik, nyugaton a Monte Bondone hegyei, keleten a Valsugana határolja. A várost elkerülte az ipar, így bevételeit döntően az idegenforgalomból nyeri. (Jellemző adat, hogy a tartomány minden lakosára öt vendégágy jut.) Egyes épületei a római időkből maradtak fenn, míg a későbbieket a Karolingoknak köszönhetik, akik püspöki székhellyé tették a várost. 1814-ben az addig önálló települést az Ausztriához tartozó Tirolhoz csatolták. (Trentino jelenleg az olasz tartományok közül a legnagyobb önállósággal bír.)

Az előadás este 9-kor kezdődött a Santa Chiara Auditoriumban teltházzal és nagyon lelkes közönséggel, ugyanúgy mint az ezt megelőző két este Torinoban és Bolognában.

Jethro Tull együttes a nagy-britanniai Blackpoolban alakult, az 1960-as években. Zenéjüket Ian Anderson sajátos éneklési stílusa, páratlan fuvolajátéka és a szokatlan, meglehetősen összetett dalszerkesztés jellemzi. Zenéjük – bár először csak blues rockot játszottak – klasszikus, kelta és art rock elemeket is egyesít magában. Anderson annak tulajdonítja a Jethro Tull egyedülálló hangzását, hogy a zenekar tagjai sohasem használtak semmiféle kábítószert. Pályájuk kezdeti szakaszán sok zenekarról vettek példát, de később sikerült egy sajátos, könnyen felismerhető, csak rájuk jellemző stílust kialakítaniuk.

A koncert kellemesen pörgő hangulatú volt, nagyszerű ráhangolódás volt a közelgő ünnepekre és ezt a közönség lelkes tappsal, ünnepléssel jutalmazta. Egyetlen negatívumként kívánom megjegyezni, hogy szerintem Ian Andersonnak már nem kellene erőltetnie az éneklést, ugyanis inkább a hamis, mint tiszta hang volt jellemző a 61 évesen kissé megkopott hangjára. Természetesen ez semmit nem vont le az előadás értékéből, hiszen részemről ez nem volt egy új keletű megállapítás (a budapesti koncerteken is érezhető volt a "szenvedés") és őt így szeretjük, mert a fuvola játéka utánozhatatlanul világbajnok.

Az előadás után volt egy kis "after party", ahol számomra apró érdekes morzsákat csipegettem: félti a kezét, ezért kézfogás gyanánt a könyök összeveregetés szolgál, macska a jele az öltöző ajtaján, szereti a sört és egy nagyon kedves és szerény "bácsi". Íme a bizonyíték:

Nagyon hálás vagyok, mert ott lehettem, boldog vagyok, hogy ilyen testvérem van, akire mérhetetlenül büszke vagyok és köszönöm, hogy biztosította számomra ezt a felejthetetlen élményt!