....utazás a "múltba"....

....kb 12 éves lehettem és egy nagyon pici faluban, egy szalmafedeles vályogházban éltünk hármasban a szüleimmel. Barna hosszú hajam nagyon kócos volt és rongyos ruhában jártam, cipő nélkül, mezítláb. Kétszínű szemem volt, az egyik kék, a másik pedig zöld. A ház mellett egy pajta volt, benne egy tehén. Szemben a mi házunkkal egy másik kis ház állt, benne egy fekete kendős öregasszonnyal és annak a fiával. A fia átjött hozzánk és kérte az apámat, hogy adjon neki tejet. Apám azt mondta neki, hogy rendben, fejjen magának, de ne vigye el az egészet mert nekünk is kell. A férfi fejt tejet egy sajtárba, de véletlenül kiöntötte és emiatt még szeretett volna tejet, de apám aki azt hitte, hogy szándékosan öntötte ki, azt mondta, jöjjön vissza holnap, mert ami még megmaradt az kell nekünk. Szó váltás lett a vége, de a férfi elment, majd visszajött és mérgében felgyújtotta a házat. Én nem voltam a házban, mert éppen akkor jöttem haza és láttam ahogy égett a ház, hallottam ahogy a szüleim segítségért kiálltottak. A fekete kendős öregasszony szaladt felém, rázta az öklét és azt kiabálta: "Miattad van az egész, te mihaszna! Tűnj el és soha ne gyere vissza!" Elszaladtam és egy tanyára kerültem, ahol egy középkorú férfit láttam, aki mindig gumicsizmában járt. A tanyán egy ház volt, az udvaron egy eperfa, mellette egy kas (volt benne egy kevés kukorica) és kis tyúkudvar mindösszesen 5 tyúkkal. A kasban aludtam és a férfitól kapott zsákkal takaróztam. Alapvetően hálás voltam neki, mert volt hol aludnom és néha kaptam egy kis kenyeret is, de jó szót és szeretetet soha. A tűzeset óta nem beszéltem senkivel....Ott annyi volt a dolgom, hogy délután adjak magot a tyúkoknak, egyébként egész nap a mezőn kószáltam egy fehér-szürke göndör szőrű kiskutyával. Egyszer késve értem vissza és a férfi nagyon dühös volt, mert a tyúkok még nem kaptak enni, ezért kiabált velem: "Dögölj meg te szutyok, senkinek se kellessz!" Innen elmenekültem és a kutyával együtt egy állomásra mentem, ahol csak vártuk és bámultuk a vonatokat. Egyszer jött egy vonat a gyerekek nevettek és integettek ki az ablakon (kb. öten voltak). Először azt hittem, hogy nekem örülnek, de sajnos azért nevettek mert kócos voltam, meg rongyos és kétszínű volt a szemem. Nagyon szomorú lettem, de a vonat elment és én ott maradtam a kutyámmal. Leültünk egy padra, beszélgettünk amíg ránk esteledett, aztán jött egy ember aki valószínűleg az állomásfönök volt. Kézen fogott és elvitt magával a házába, ahol a felesége éppen vacsorát főzőtt. Soha nem kérdezték meg, hogy honnan jöttem, miért vagyok egyedül, csak megfürdettek, megetettek és felöltözettek. Nem sokkal azelőtt meghalt a gyerekük, aki egy velem egykorú kislány volt, így valószínűleg vigaszt jelenthettem a gyászukban. Ők lettek a nevelőszüleim (Irma és Ferenc) és én nagyon szerettem ott lenni. A helyi iskolába jártam, majd később a közeli kisvárosba mentem, ahol egy lányiskolában folytattam. Matematikát, történelmet, irodalmat tanultam, majd varrónő lett belőlem. Nevelőszüleim egy kis házat vettek nekem abban a kisvárosban, a kertben virágok voltak...nagyon sok rózsa, piros, sárga, narancs, éreztem az illatukat....Az emberek nagyon szerettek, mert nagyon szép ruhákat vartam a hölgyeknek...hosszú, csipkebetétes divatos és elegáns ruhákat. Aztán jött egy férfi, elegáns világos öltönyben, girardi kalappal a fején, mosolygott rám, meglengette a kalapját. Gyakran jött hozzám teázni, de egyszer nevelőanyám figyelmeztetett, hogy ez a férfi több nőnek is udvarol. A következő alkalommal mikor meglátogatott én megmondtam neki amit megtudtam és kértem, hogy többet ne jöjjön. Ő felállt, megrándította a vállát, majd elment. Utána öbbször láttam őt a házam mellett szomorúan sétálni, de soha nem jött be és soha nem szólt hozzám. Egyszer vartam egy esküvői ruhát egy hölgynek és ő meghívott az esküvőjére. Az esküvőn találkoztam azzal a férfival, ő felkért táncolni és valószínűleg kibékültünk....Összeházasodtunk és egy nagyon szép házban éltünk jómódban. Született egy gyerekünk (kisfiú), szerettük egymást, de mikor a gyerekünk kb. 2 éves volt én beteg lettem. Egy nagy ágyban feküdtem, orvosok jártak hozzám, kanalas orvosságot tömtek belém, de nem tudták mi bajom. Lázálmok gyötörtek, néha eszméletlen voltam és lassan eljött az utolsó 5 perc....Nevelőszüleim sírtak, én elmondtam nekik, hogy nagyon szerettem őket és bocsánatot kértem, ha nem voltam elég jó gyerekük. A férjem is nagyon szomorú volt, sírt és kért, hogy ne hagyjam el...nem tudtuk elengedni egymást és talán ezért volt, hogy még a halálom után is láttam ahogy a nevelőanyám eteti a gyerekem és a férjem szomorúan, borostásan járkál a szobában és a nevemet mondogatja...vajon azóta sikerült?....Hát ez volt az utazás a keserédes múltba....vagy ez csak puszta misztikum, a képzelet szüleménye?...ki tudja....