Jövőre veled ugyanitt!

Adott egy nő. Adott egy férfi. Van gyerek -szám szerint hét. Adott egy hotelszoba. Adott a házasság köteléke is. Csak épp nem egymással. Szeretni azt, aki igazán soha nem lehet a mienk, mert családja van , és adott esetben a családját választja saját boldogsága helyett. Mi marad? Lopott percek, órák? Egy ellopott februári hétvége. Minden évben, csak ennyi... se több, se kevesebb. Adott tehát két ember, aki az idők során, szőröstül- bőröstül megismeri egymás rezdüléseit, életét. Kit csalnak meg? A feleségüket? A férjüket? A gyerekeiket? Saját magukat! Egy abszurd szerelem, gyönyörű története. Lehet nevetni? Igen! Lehet sírni? Igen! Hol mindkettőt egyszerre!

A darabot láttam már sok páros előadásában, de amit ez a két színész-énekes (Janza Kata - Bereczki Zoltán páros) alkotott....lenyűgőző volt.... Kellemesen csalódtam Janza Kata Doris-ában, rájöttem, hogy az eddigi tapasztalataimtól eltérően humora is van. Bereczki képességeit illetően nem is voltam kétségeim, de ez most ismét beigazolódott... Jól megrendezett, táncokkal és dalbetétekkel fűszerezett kerek produkció volt!

De ki a Vörös Pimpernel?

Szolnoki Szigligeti Színház vendégszereplése a Thália Színházban, a gyereklányként Angliába került Orczy Emma bárónő 1905-ben megjelent regénye, A Vörös Pimpernel alapján készült musicallal....

A darab zenéjét Frank Wildhorn, a szövegét Nan Knighton írta. A francia forradalom legvéresebb szakaszában játszódó romantikus musical főhőse egy minden ízében angol nemes. A Vörös Pimpernel álnevet viselő báró eszmei elkötelezettségből és emberségből furfangosabbnál furfangosabb módon francia arisztokratákat ment ki sokszor egyenesen a guillotine alól. A francia kormány Angliába küldött kopói és spiclijei semmilyen eszköztől, így a zsarolástól, emberrablástól, gyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy kézre kerítsék az átkozott angolt. A Vörös Pimpernelt ifjú barátainak és híveinek maroknyi csapata, valamint szerelmes hitvese, az ünnepelt francia színésznőből előkelő angol bárónévá lett szépséges Marguerite segíti, hogy elkerülje a halálos csapdákat és sikerre vigye a jó ügyet…

Véleményem szerint egy színre vitt előadásnak kell alakítani a helyi igényeket és erre a küldetésre tökéletesen alkalmas ez a musical komédia. Könnyed és szórakoztató témájával, nem túl mélyen szántó mondanivalójával és könnyen befogadható zenéjével. De csak akkor, ha azok, akik hozzányúlnak a műhöz, ugyancsak igényesek és nem kevésbé alázatosak a saját munkájukkal szemben. A látványos díszletek és jelmezek, a kimunkált koreográfia precíz és hatásos világítás tette még hatásosabbá, hogy mindezek növeljék a Wildhorn slágerek egyébként is vitathatatlan életképességét. Arról pedig, hogy a nézők a szó legnemesebb értelmében vett játékot lássanak a színpadon, a színész-rendező mellett leginkább Csengeri Attila, Bardóczy Attila és Dósa Mátyás gondoskodtak, akik látható/hallható örömmel bolondoztak az eredetileg Orczy Emma bárónő által a XX. század elején szövögetett cselekmény akciódús szálainak össze-, vissza-, majd kigombolyítása közepette. A női főszerepben azt a Koós Rékát láthatjuk, akinek a humor szintén vérében van. Ezúttal azonban neki osztották a legkevesebb vicces lapot, ezen az estén Ő inkább a romantikáért és a drámáért felelős. Rizsporos parókában és komoly kosztümökben kell komoly helyzetekben komolyan helytállnia. És Ő megteszi. Mondom ezt akkor is, ha rajta láttam a legnagyobb megilletődöttséget. Ez a „drukk” a főszerepen felül elsősorban a teljes létszámú családi jelenlétnek szólhatott. Kellemes csalódás volt számomra Dósa Matyi hangja, ugyanis eddig csak a Barátok közt hiperfrusztrált Tónijaként láttam őt, de most kiderült, hogy ez a fiú igenis tud énekelni és ráadásul nem is akárhogy. Kissé megijedtem Molnár László első dalánál, hogy ebből "baj" lehet, de szerencsére a hangosítónak sikerült javítani a beállításon. Kár, hogy emiatt pont a legszebb dal nem volt tökéletesen élvezhető...

Csengeri Attila a nagy kedvencem természetesen hozta azt formát amit tőle minden helyzetben elvárok és meg is kapok. Összegezve a látottakat és hallottakat, egy szinte tökéletes előadást láthattam, így egy tízes skálán 10 pontra tudom értékelni!

Mellékes Kellékes.....

A Kellékes tulajdonképpen egy másfélórás egyszereplős nagymonológ, Kern András egyszemélyes színháza. A történet szerint Bieder József kellékes egy elmaradt előadás napján pakolászás közben váratlanul közönséget talál a nézőtéren, akiket jobb ötlet híján megpróbál szóval tartani. De csak amíg a Sanyi ide nem ér... Sanyi persze sosem érkezik meg, csak telefonon közli: köszöni egy élet munkáját, Bieder Józsefnek holnap már nem kell bejönnie dolgozni. A két esemény között eltelt szűk másfél órában az egykori alkoholista, tehetségtelen segédszínész élete legjobb alakítását nyújtja, az üres színpadon - s feltehetőleg csak a fejében létező közönség előtt - állva negyven év színházi élménye elevenedik meg, úgy, ahogyan csak ő láthatta. Úgy, ahogyan a színfalak takarásában megbúvó örök láthatatlanok látják azokat, akik a fényben állnak. Bieder egyszerre csodálja és veti meg a színház világát, menekülne belőle, de szüksége van rá, mint halnak a vízre. Fuldoklik a gondolattól is, hogy vége lehet. Hogy vége van. A "kellékes" lélekábrázolásában Kern több, jellemzően hullámvonalon halad, mintha a darab viharában maga is eltévedne néha.

Ahogy Bieder szégyenlősen belefog meséjébe, megtudjuk mi a különbség a díszlet és a kellék között, és hogy Rómeónak mindent szabad, aztán mélyebb vizekre evezünk és az anekdoták között kellékesünk észrevétlen azzá a színésszé válik, aki mindig lenni akart. Minden kellék az ő keze alá dolgozik, sajnos néhol túl kiszámíthatóan is. Parodista vénája, amiben Kern zseniális öt nyelven kibontakozik, klasszikus színházi karikatúrák kelnek életre, és a jellemek között valós személyek bukkannak fel. Bieder eljátszik mindent, amit az elmúlt negyven évben szeretett volna, és ezúttal minden(ki) szöveg(e) az eszébe jut.

Nem tudom, hogy Kernnek volt rossz napja, vagy a rendezésnek nem sikerült brillírozni , de a parodista jeleneteket leszámítva z előadás igen laposra sikeredett. Mondhatnám azt is, hogy egyáltalán nem voltam elájulva tőle és a ahogy a közönségen végig néztem, ezzel nem voltam egyedül. Sokan előadás alatt távoztak, még csak esélyt sem adtak annak, hogy talán a végére kikerekedik a történet. Én megvártam, de hiába. Talán, ha nem egy "nagy" színpadra kerül, hanem egy kis stúdió színpadra, ahol nincs ekkora távolság a "kellékes" és a néző között, akkor lehet, hogy talán több intimitás szorult volna benne...talán élvezhetőbb lett volna....de ezt már soha nem fogom megtudni....egyszer meg lehet nézni, futottak még kategória darab....

És mennyi szerelem!

Hogyan forgatja föl egy hirtelen fölbukkanó, konzervatív lány két, a világot igencsak kritikus módon szemlélő agglegény, egy laptulajdonos és egy író életét San Franciscóban? Szerelmi háromszög egy Neil Simon darabban, a Madách színházban.

A hatvanas években egy San Francisco-i legénylakásban két, a külvilággal igen kritikus fiatalember, a cinikus, ám jóképű lapkiadó, Andy (Csányi Sándor -C-) és a tehetséges, ám ügyefogyott író, Norman (Szente Vajk - B-) tengeti életét szegényes körülmények között. Egy nyári napon szomszédjukba költözik a konzervatív gondolkodású Sophie (Oroszlán Szonja - A-), akinek megjelenése természetesen felborítja a két agglegény életét. Ha egy romantikus komédiáról beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy A, B és C szereplővel rendelkezik, amelyben maximális oda-vissza kihasználtság esetén sokfele röpülhetnek Erósz nyilai. Itt kezdetben mindössze B pistul bele C-be. Később C döbben rá, hogy veszettül odavan A-ért, különösen annak testi összetevőiért. Ez a rádöbbenés egészében a kellemesebb jelenetek közé tartozik, akárcsak A és B hosszas előkészületek után meg nem vívott karatecsatája. Végül A őrjöng ugyanúgy C-ért, ahogy két és fél órával korábban B. Ez utóbbi hoppon marad.

Szereplők: Csányi Sándor, Oroszlán Szonja és Szente Vajk. Az előző kettőt már láttam filmben játszani, de az utóbbiról még nem tudtam semmit.

Csányi nem tartozik a kedvenceim közé és ez most sem változott....nehezen vette a gyors, hadarós párbeszédek buktatóit. Nem csak bele kavarodott mondandójába, hanem ráadásként még érteni sem lehetett beszédét. Számomra néha már az amatőrség szintjét súrolta (nem tudott mit kezdeni a kezeivel, ezért folyamatosan az orrát bökdöste) Őszintébb pillanatai akkor melengetik a néző szívét, amikor diskurálóbb hangvételbe, oldottabb (szinte próba-) hangulatba vált, a technikázó, sematikus, gegbiztos alakítást alkalmibb, vagányabb stílusra cserélve.

Oroszlán Szonja, kellemes meglepetés volt, mert filmes előéletéből merítve, egy nyávogó nyafka tyúkra számítottam, ehelyett viszonylag jól összeszedetten megoldotta az Amerika mítoszért szolga lelkűen rajongó naiv lányt szerepét, aki oda-oda mondogat a két "Balhé" csináló fiatalembernek.

Szente Vajk a háromszög legokosabb, de zsenialitásában meg nem értett, "lúzer" tagja, sziporkázott a szerepében. Az ő személye zseniális választás volt!

A téma népszerű, nagyszerű két és félórás önfeledt szombat esti szórakozás, mindenkinek jó szível ajánlom....

Karácsonyi ajándék magamnak...Jethro Tull koncert Trentoban (Olaszország)

Első elgondolásra őrültségnek tűnt, de lassacskán egyre jobban tetszett az ötlet, hogy december 18-án kiutazzak a Jethro Tull utolsó olaszországi koncertjére, Trentoba. Motiváló tényezőként hatott, hogy kedvenc és egyetlen testvérem a Sturcz Quartett tagjaként is fellépett az együttessel.
Az útviszonyok nem voltak éppen ideálisak, ugyanis végig ömlött az eső, havaseső, hó, attól függően, hogy milyen magaságban haladt az út, így kissé elcsigázottan, de rendkívül lelkesen értem a "célponthoz".

Szállásfoglalás után egy kis pihenés következett, majd városnézéssel egybekötött gasztronómiai túra.

Trento közel 106 ezer lakosával a 450 ezres tartomány székhelye. Az Adige két partján fekszik, nyugaton a Monte Bondone hegyei, keleten a Valsugana határolja. A várost elkerülte az ipar, így bevételeit döntően az idegenforgalomból nyeri. (Jellemző adat, hogy a tartomány minden lakosára öt vendégágy jut.) Egyes épületei a római időkből maradtak fenn, míg a későbbieket a Karolingoknak köszönhetik, akik püspöki székhellyé tették a várost. 1814-ben az addig önálló települést az Ausztriához tartozó Tirolhoz csatolták. (Trentino jelenleg az olasz tartományok közül a legnagyobb önállósággal bír.)

Az előadás este 9-kor kezdődött a Santa Chiara Auditoriumban teltházzal és nagyon lelkes közönséggel, ugyanúgy mint az ezt megelőző két este Torinoban és Bolognában.

Jethro Tull együttes a nagy-britanniai Blackpoolban alakult, az 1960-as években. Zenéjüket Ian Anderson sajátos éneklési stílusa, páratlan fuvolajátéka és a szokatlan, meglehetősen összetett dalszerkesztés jellemzi. Zenéjük – bár először csak blues rockot játszottak – klasszikus, kelta és art rock elemeket is egyesít magában. Anderson annak tulajdonítja a Jethro Tull egyedülálló hangzását, hogy a zenekar tagjai sohasem használtak semmiféle kábítószert. Pályájuk kezdeti szakaszán sok zenekarról vettek példát, de később sikerült egy sajátos, könnyen felismerhető, csak rájuk jellemző stílust kialakítaniuk.

A koncert kellemesen pörgő hangulatú volt, nagyszerű ráhangolódás volt a közelgő ünnepekre és ezt a közönség lelkes tappsal, ünnepléssel jutalmazta. Egyetlen negatívumként kívánom megjegyezni, hogy szerintem Ian Andersonnak már nem kellene erőltetnie az éneklést, ugyanis inkább a hamis, mint tiszta hang volt jellemző a 61 évesen kissé megkopott hangjára. Természetesen ez semmit nem vont le az előadás értékéből, hiszen részemről ez nem volt egy új keletű megállapítás (a budapesti koncerteken is érezhető volt a "szenvedés") és őt így szeretjük, mert a fuvola játéka utánozhatatlanul világbajnok.

Az előadás után volt egy kis "after party", ahol számomra apró érdekes morzsákat csipegettem: félti a kezét, ezért kézfogás gyanánt a könyök összeveregetés szolgál, macska a jele az öltöző ajtaján, szereti a sört és egy nagyon kedves és szerény "bácsi". Íme a bizonyíték:

Nagyon hálás vagyok, mert ott lehettem, boldog vagyok, hogy ilyen testvérem van, akire mérhetetlenül büszke vagyok és köszönöm, hogy biztosította számomra ezt a felejthetetlen élményt!

Ádvent Bécsben

Közel egy éve készülök megnézni a bécsi Raimund Theaterben még 2006 szeptemberben bemutatott Rebecca című musicalt, mely Daphne du Maurier a "Manderley ház asszonya" című műve alapján készült, Michael Kuncze és Sylvester Levay szerző páros újabb remekeként.

Röviden a téma...Egy fiatal nő egy szállodában megismerkedik Lord Maxim de Winterrel, akinek felesége, Rebecca rejtélyes módon vesztette életét. Gyors udvarlás után ő lesz a második Mrs. De Winter, és férjével annak vidéki otthonába, Manderleybe költözik. Mr. De Winter, de főképp a házvezetőnő, Mrs. Danvers (Judith Anderson), fürkészve lesik a szép fiatalasszony minden gondolatát, az asszonyra mégis nyomasztóan nehezedik az első Mrs. de Winter emléke, aki mintha a ház minden tárgyában, szegletében és az ott élők minden gondolatában folyamatosan jelen lenne. Az új úrnő úgy érzi, hogy Mrs. Danvers minden lépését figyeli, és állandó gyanakvással, rosszindulattal veszi körül. Mrs. De Winter a házvezetőnővel szemben alárendelt, bűntudatos viselkedést vesz fel, mely Mrs. Danvers uralmát tovább növeli, és a férje, Maxim is egyre megközelíthetetlenebbnek tűnik számára sötét emlékekkel teli otthonában. A helyzet még tovább romlik, amikor megtalálják a vízbefúlt Rebecca holttestét és újból vizsgálni kezdik az asszony halálának körülményeit. Maxim de Winter korábban már a feleségeként azonosított egy holttestet, ezért most gyilkosság gyanújába keveredik. Új felesége az egyetlen, akinek elmondja az igazságot (és most először kerülnek igazán közel egymáshoz): valóban jelen volt az első Mrs. de Winter halálkor, de az egy véletlen balesetnek és nem az ő közreműködésének köszönhető. Maxim azt is bevallja, hogy ő maga gyűlölte a mindenki által körülrajongott, de valójában szívtelen asszonyt. A látszólag kilátástalan helyzet végül mégis megoldódik: Mrs. Danvers a kastélyban kitört tűzben meghal, és kiderül, hogy Rebecca rákos volt, ezért a rendőrség öngyilkosságként zárja le a rejtélyes halálesetetet.

A zene fantasztikus, a díszlet csodálatos, a színészek maximális teljesítményt nyújtottak...a leghálásabb szerepe a házvezetőnőnek volt ugyanis fantasztikus dalokat kapott....maximális pontszámot mégsem tudok adni, mert volt nekem hiányzott a tánckar....Összegezve: frenetikus élményt nyújtott az este, még másnap reggel is a fülemben csengett a házvezetőnő dala.

Jó kis nap volt: Bécs, karácsony előtti forgatagban, puncs a Rathaus előtt, színház és még az időjárás is kedvezett a bécsi sétához.

....utazás a "múltba"....

....kb 12 éves lehettem és egy nagyon pici faluban, egy szalmafedeles vályogházban éltünk hármasban a szüleimmel. Barna hosszú hajam nagyon kócos volt és rongyos ruhában jártam, cipő nélkül, mezítláb. Kétszínű szemem volt, az egyik kék, a másik pedig zöld. A ház mellett egy pajta volt, benne egy tehén. Szemben a mi házunkkal egy másik kis ház állt, benne egy fekete kendős öregasszonnyal és annak a fiával. A fia átjött hozzánk és kérte az apámat, hogy adjon neki tejet. Apám azt mondta neki, hogy rendben, fejjen magának, de ne vigye el az egészet mert nekünk is kell. A férfi fejt tejet egy sajtárba, de véletlenül kiöntötte és emiatt még szeretett volna tejet, de apám aki azt hitte, hogy szándékosan öntötte ki, azt mondta, jöjjön vissza holnap, mert ami még megmaradt az kell nekünk. Szó váltás lett a vége, de a férfi elment, majd visszajött és mérgében felgyújtotta a házat. Én nem voltam a házban, mert éppen akkor jöttem haza és láttam ahogy égett a ház, hallottam ahogy a szüleim segítségért kiálltottak. A fekete kendős öregasszony szaladt felém, rázta az öklét és azt kiabálta: "Miattad van az egész, te mihaszna! Tűnj el és soha ne gyere vissza!" Elszaladtam és egy tanyára kerültem, ahol egy középkorú férfit láttam, aki mindig gumicsizmában járt. A tanyán egy ház volt, az udvaron egy eperfa, mellette egy kas (volt benne egy kevés kukorica) és kis tyúkudvar mindösszesen 5 tyúkkal. A kasban aludtam és a férfitól kapott zsákkal takaróztam. Alapvetően hálás voltam neki, mert volt hol aludnom és néha kaptam egy kis kenyeret is, de jó szót és szeretetet soha. A tűzeset óta nem beszéltem senkivel....Ott annyi volt a dolgom, hogy délután adjak magot a tyúkoknak, egyébként egész nap a mezőn kószáltam egy fehér-szürke göndör szőrű kiskutyával. Egyszer késve értem vissza és a férfi nagyon dühös volt, mert a tyúkok még nem kaptak enni, ezért kiabált velem: "Dögölj meg te szutyok, senkinek se kellessz!" Innen elmenekültem és a kutyával együtt egy állomásra mentem, ahol csak vártuk és bámultuk a vonatokat. Egyszer jött egy vonat a gyerekek nevettek és integettek ki az ablakon (kb. öten voltak). Először azt hittem, hogy nekem örülnek, de sajnos azért nevettek mert kócos voltam, meg rongyos és kétszínű volt a szemem. Nagyon szomorú lettem, de a vonat elment és én ott maradtam a kutyámmal. Leültünk egy padra, beszélgettünk amíg ránk esteledett, aztán jött egy ember aki valószínűleg az állomásfönök volt. Kézen fogott és elvitt magával a házába, ahol a felesége éppen vacsorát főzőtt. Soha nem kérdezték meg, hogy honnan jöttem, miért vagyok egyedül, csak megfürdettek, megetettek és felöltözettek. Nem sokkal azelőtt meghalt a gyerekük, aki egy velem egykorú kislány volt, így valószínűleg vigaszt jelenthettem a gyászukban. Ők lettek a nevelőszüleim (Irma és Ferenc) és én nagyon szerettem ott lenni. A helyi iskolába jártam, majd később a közeli kisvárosba mentem, ahol egy lányiskolában folytattam. Matematikát, történelmet, irodalmat tanultam, majd varrónő lett belőlem. Nevelőszüleim egy kis házat vettek nekem abban a kisvárosban, a kertben virágok voltak...nagyon sok rózsa, piros, sárga, narancs, éreztem az illatukat....Az emberek nagyon szerettek, mert nagyon szép ruhákat vartam a hölgyeknek...hosszú, csipkebetétes divatos és elegáns ruhákat. Aztán jött egy férfi, elegáns világos öltönyben, girardi kalappal a fején, mosolygott rám, meglengette a kalapját. Gyakran jött hozzám teázni, de egyszer nevelőanyám figyelmeztetett, hogy ez a férfi több nőnek is udvarol. A következő alkalommal mikor meglátogatott én megmondtam neki amit megtudtam és kértem, hogy többet ne jöjjön. Ő felállt, megrándította a vállát, majd elment. Utána öbbször láttam őt a házam mellett szomorúan sétálni, de soha nem jött be és soha nem szólt hozzám. Egyszer vartam egy esküvői ruhát egy hölgynek és ő meghívott az esküvőjére. Az esküvőn találkoztam azzal a férfival, ő felkért táncolni és valószínűleg kibékültünk....Összeházasodtunk és egy nagyon szép házban éltünk jómódban. Született egy gyerekünk (kisfiú), szerettük egymást, de mikor a gyerekünk kb. 2 éves volt én beteg lettem. Egy nagy ágyban feküdtem, orvosok jártak hozzám, kanalas orvosságot tömtek belém, de nem tudták mi bajom. Lázálmok gyötörtek, néha eszméletlen voltam és lassan eljött az utolsó 5 perc....Nevelőszüleim sírtak, én elmondtam nekik, hogy nagyon szerettem őket és bocsánatot kértem, ha nem voltam elég jó gyerekük. A férjem is nagyon szomorú volt, sírt és kért, hogy ne hagyjam el...nem tudtuk elengedni egymást és talán ezért volt, hogy még a halálom után is láttam ahogy a nevelőanyám eteti a gyerekem és a férjem szomorúan, borostásan járkál a szobában és a nevemet mondogatja...vajon azóta sikerült?....Hát ez volt az utazás a keserédes múltba....vagy ez csak puszta misztikum, a képzelet szüleménye?...ki tudja....