És mennyi szerelem!

Hogyan forgatja föl egy hirtelen fölbukkanó, konzervatív lány két, a világot igencsak kritikus módon szemlélő agglegény, egy laptulajdonos és egy író életét San Franciscóban? Szerelmi háromszög egy Neil Simon darabban, a Madách színházban.

A hatvanas években egy San Francisco-i legénylakásban két, a külvilággal igen kritikus fiatalember, a cinikus, ám jóképű lapkiadó, Andy (Csányi Sándor -C-) és a tehetséges, ám ügyefogyott író, Norman (Szente Vajk - B-) tengeti életét szegényes körülmények között. Egy nyári napon szomszédjukba költözik a konzervatív gondolkodású Sophie (Oroszlán Szonja - A-), akinek megjelenése természetesen felborítja a két agglegény életét. Ha egy romantikus komédiáról beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy A, B és C szereplővel rendelkezik, amelyben maximális oda-vissza kihasználtság esetén sokfele röpülhetnek Erósz nyilai. Itt kezdetben mindössze B pistul bele C-be. Később C döbben rá, hogy veszettül odavan A-ért, különösen annak testi összetevőiért. Ez a rádöbbenés egészében a kellemesebb jelenetek közé tartozik, akárcsak A és B hosszas előkészületek után meg nem vívott karatecsatája. Végül A őrjöng ugyanúgy C-ért, ahogy két és fél órával korábban B. Ez utóbbi hoppon marad.

Szereplők: Csányi Sándor, Oroszlán Szonja és Szente Vajk. Az előző kettőt már láttam filmben játszani, de az utóbbiról még nem tudtam semmit.

Csányi nem tartozik a kedvenceim közé és ez most sem változott....nehezen vette a gyors, hadarós párbeszédek buktatóit. Nem csak bele kavarodott mondandójába, hanem ráadásként még érteni sem lehetett beszédét. Számomra néha már az amatőrség szintjét súrolta (nem tudott mit kezdeni a kezeivel, ezért folyamatosan az orrát bökdöste) Őszintébb pillanatai akkor melengetik a néző szívét, amikor diskurálóbb hangvételbe, oldottabb (szinte próba-) hangulatba vált, a technikázó, sematikus, gegbiztos alakítást alkalmibb, vagányabb stílusra cserélve.

Oroszlán Szonja, kellemes meglepetés volt, mert filmes előéletéből merítve, egy nyávogó nyafka tyúkra számítottam, ehelyett viszonylag jól összeszedetten megoldotta az Amerika mítoszért szolga lelkűen rajongó naiv lányt szerepét, aki oda-oda mondogat a két "Balhé" csináló fiatalembernek.

Szente Vajk a háromszög legokosabb, de zsenialitásában meg nem értett, "lúzer" tagja, sziporkázott a szerepében. Az ő személye zseniális választás volt!

A téma népszerű, nagyszerű két és félórás önfeledt szombat esti szórakozás, mindenkinek jó szível ajánlom....

Karácsonyi ajándék magamnak...Jethro Tull koncert Trentoban (Olaszország)

Első elgondolásra őrültségnek tűnt, de lassacskán egyre jobban tetszett az ötlet, hogy december 18-án kiutazzak a Jethro Tull utolsó olaszországi koncertjére, Trentoba. Motiváló tényezőként hatott, hogy kedvenc és egyetlen testvérem a Sturcz Quartett tagjaként is fellépett az együttessel.
Az útviszonyok nem voltak éppen ideálisak, ugyanis végig ömlött az eső, havaseső, hó, attól függően, hogy milyen magaságban haladt az út, így kissé elcsigázottan, de rendkívül lelkesen értem a "célponthoz".

Szállásfoglalás után egy kis pihenés következett, majd városnézéssel egybekötött gasztronómiai túra.

Trento közel 106 ezer lakosával a 450 ezres tartomány székhelye. Az Adige két partján fekszik, nyugaton a Monte Bondone hegyei, keleten a Valsugana határolja. A várost elkerülte az ipar, így bevételeit döntően az idegenforgalomból nyeri. (Jellemző adat, hogy a tartomány minden lakosára öt vendégágy jut.) Egyes épületei a római időkből maradtak fenn, míg a későbbieket a Karolingoknak köszönhetik, akik püspöki székhellyé tették a várost. 1814-ben az addig önálló települést az Ausztriához tartozó Tirolhoz csatolták. (Trentino jelenleg az olasz tartományok közül a legnagyobb önállósággal bír.)

Az előadás este 9-kor kezdődött a Santa Chiara Auditoriumban teltházzal és nagyon lelkes közönséggel, ugyanúgy mint az ezt megelőző két este Torinoban és Bolognában.

Jethro Tull együttes a nagy-britanniai Blackpoolban alakult, az 1960-as években. Zenéjüket Ian Anderson sajátos éneklési stílusa, páratlan fuvolajátéka és a szokatlan, meglehetősen összetett dalszerkesztés jellemzi. Zenéjük – bár először csak blues rockot játszottak – klasszikus, kelta és art rock elemeket is egyesít magában. Anderson annak tulajdonítja a Jethro Tull egyedülálló hangzását, hogy a zenekar tagjai sohasem használtak semmiféle kábítószert. Pályájuk kezdeti szakaszán sok zenekarról vettek példát, de később sikerült egy sajátos, könnyen felismerhető, csak rájuk jellemző stílust kialakítaniuk.

A koncert kellemesen pörgő hangulatú volt, nagyszerű ráhangolódás volt a közelgő ünnepekre és ezt a közönség lelkes tappsal, ünnepléssel jutalmazta. Egyetlen negatívumként kívánom megjegyezni, hogy szerintem Ian Andersonnak már nem kellene erőltetnie az éneklést, ugyanis inkább a hamis, mint tiszta hang volt jellemző a 61 évesen kissé megkopott hangjára. Természetesen ez semmit nem vont le az előadás értékéből, hiszen részemről ez nem volt egy új keletű megállapítás (a budapesti koncerteken is érezhető volt a "szenvedés") és őt így szeretjük, mert a fuvola játéka utánozhatatlanul világbajnok.

Az előadás után volt egy kis "after party", ahol számomra apró érdekes morzsákat csipegettem: félti a kezét, ezért kézfogás gyanánt a könyök összeveregetés szolgál, macska a jele az öltöző ajtaján, szereti a sört és egy nagyon kedves és szerény "bácsi". Íme a bizonyíték:

Nagyon hálás vagyok, mert ott lehettem, boldog vagyok, hogy ilyen testvérem van, akire mérhetetlenül büszke vagyok és köszönöm, hogy biztosította számomra ezt a felejthetetlen élményt!

Ádvent Bécsben

Közel egy éve készülök megnézni a bécsi Raimund Theaterben még 2006 szeptemberben bemutatott Rebecca című musicalt, mely Daphne du Maurier a "Manderley ház asszonya" című műve alapján készült, Michael Kuncze és Sylvester Levay szerző páros újabb remekeként.

Röviden a téma...Egy fiatal nő egy szállodában megismerkedik Lord Maxim de Winterrel, akinek felesége, Rebecca rejtélyes módon vesztette életét. Gyors udvarlás után ő lesz a második Mrs. De Winter, és férjével annak vidéki otthonába, Manderleybe költözik. Mr. De Winter, de főképp a házvezetőnő, Mrs. Danvers (Judith Anderson), fürkészve lesik a szép fiatalasszony minden gondolatát, az asszonyra mégis nyomasztóan nehezedik az első Mrs. de Winter emléke, aki mintha a ház minden tárgyában, szegletében és az ott élők minden gondolatában folyamatosan jelen lenne. Az új úrnő úgy érzi, hogy Mrs. Danvers minden lépését figyeli, és állandó gyanakvással, rosszindulattal veszi körül. Mrs. De Winter a házvezetőnővel szemben alárendelt, bűntudatos viselkedést vesz fel, mely Mrs. Danvers uralmát tovább növeli, és a férje, Maxim is egyre megközelíthetetlenebbnek tűnik számára sötét emlékekkel teli otthonában. A helyzet még tovább romlik, amikor megtalálják a vízbefúlt Rebecca holttestét és újból vizsgálni kezdik az asszony halálának körülményeit. Maxim de Winter korábban már a feleségeként azonosított egy holttestet, ezért most gyilkosság gyanújába keveredik. Új felesége az egyetlen, akinek elmondja az igazságot (és most először kerülnek igazán közel egymáshoz): valóban jelen volt az első Mrs. de Winter halálkor, de az egy véletlen balesetnek és nem az ő közreműködésének köszönhető. Maxim azt is bevallja, hogy ő maga gyűlölte a mindenki által körülrajongott, de valójában szívtelen asszonyt. A látszólag kilátástalan helyzet végül mégis megoldódik: Mrs. Danvers a kastélyban kitört tűzben meghal, és kiderül, hogy Rebecca rákos volt, ezért a rendőrség öngyilkosságként zárja le a rejtélyes halálesetetet.

A zene fantasztikus, a díszlet csodálatos, a színészek maximális teljesítményt nyújtottak...a leghálásabb szerepe a házvezetőnőnek volt ugyanis fantasztikus dalokat kapott....maximális pontszámot mégsem tudok adni, mert volt nekem hiányzott a tánckar....Összegezve: frenetikus élményt nyújtott az este, még másnap reggel is a fülemben csengett a házvezetőnő dala.

Jó kis nap volt: Bécs, karácsony előtti forgatagban, puncs a Rathaus előtt, színház és még az időjárás is kedvezett a bécsi sétához.

....utazás a "múltba"....

....kb 12 éves lehettem és egy nagyon pici faluban, egy szalmafedeles vályogházban éltünk hármasban a szüleimmel. Barna hosszú hajam nagyon kócos volt és rongyos ruhában jártam, cipő nélkül, mezítláb. Kétszínű szemem volt, az egyik kék, a másik pedig zöld. A ház mellett egy pajta volt, benne egy tehén. Szemben a mi házunkkal egy másik kis ház állt, benne egy fekete kendős öregasszonnyal és annak a fiával. A fia átjött hozzánk és kérte az apámat, hogy adjon neki tejet. Apám azt mondta neki, hogy rendben, fejjen magának, de ne vigye el az egészet mert nekünk is kell. A férfi fejt tejet egy sajtárba, de véletlenül kiöntötte és emiatt még szeretett volna tejet, de apám aki azt hitte, hogy szándékosan öntötte ki, azt mondta, jöjjön vissza holnap, mert ami még megmaradt az kell nekünk. Szó váltás lett a vége, de a férfi elment, majd visszajött és mérgében felgyújtotta a házat. Én nem voltam a házban, mert éppen akkor jöttem haza és láttam ahogy égett a ház, hallottam ahogy a szüleim segítségért kiálltottak. A fekete kendős öregasszony szaladt felém, rázta az öklét és azt kiabálta: "Miattad van az egész, te mihaszna! Tűnj el és soha ne gyere vissza!" Elszaladtam és egy tanyára kerültem, ahol egy középkorú férfit láttam, aki mindig gumicsizmában járt. A tanyán egy ház volt, az udvaron egy eperfa, mellette egy kas (volt benne egy kevés kukorica) és kis tyúkudvar mindösszesen 5 tyúkkal. A kasban aludtam és a férfitól kapott zsákkal takaróztam. Alapvetően hálás voltam neki, mert volt hol aludnom és néha kaptam egy kis kenyeret is, de jó szót és szeretetet soha. A tűzeset óta nem beszéltem senkivel....Ott annyi volt a dolgom, hogy délután adjak magot a tyúkoknak, egyébként egész nap a mezőn kószáltam egy fehér-szürke göndör szőrű kiskutyával. Egyszer késve értem vissza és a férfi nagyon dühös volt, mert a tyúkok még nem kaptak enni, ezért kiabált velem: "Dögölj meg te szutyok, senkinek se kellessz!" Innen elmenekültem és a kutyával együtt egy állomásra mentem, ahol csak vártuk és bámultuk a vonatokat. Egyszer jött egy vonat a gyerekek nevettek és integettek ki az ablakon (kb. öten voltak). Először azt hittem, hogy nekem örülnek, de sajnos azért nevettek mert kócos voltam, meg rongyos és kétszínű volt a szemem. Nagyon szomorú lettem, de a vonat elment és én ott maradtam a kutyámmal. Leültünk egy padra, beszélgettünk amíg ránk esteledett, aztán jött egy ember aki valószínűleg az állomásfönök volt. Kézen fogott és elvitt magával a házába, ahol a felesége éppen vacsorát főzőtt. Soha nem kérdezték meg, hogy honnan jöttem, miért vagyok egyedül, csak megfürdettek, megetettek és felöltözettek. Nem sokkal azelőtt meghalt a gyerekük, aki egy velem egykorú kislány volt, így valószínűleg vigaszt jelenthettem a gyászukban. Ők lettek a nevelőszüleim (Irma és Ferenc) és én nagyon szerettem ott lenni. A helyi iskolába jártam, majd később a közeli kisvárosba mentem, ahol egy lányiskolában folytattam. Matematikát, történelmet, irodalmat tanultam, majd varrónő lett belőlem. Nevelőszüleim egy kis házat vettek nekem abban a kisvárosban, a kertben virágok voltak...nagyon sok rózsa, piros, sárga, narancs, éreztem az illatukat....Az emberek nagyon szerettek, mert nagyon szép ruhákat vartam a hölgyeknek...hosszú, csipkebetétes divatos és elegáns ruhákat. Aztán jött egy férfi, elegáns világos öltönyben, girardi kalappal a fején, mosolygott rám, meglengette a kalapját. Gyakran jött hozzám teázni, de egyszer nevelőanyám figyelmeztetett, hogy ez a férfi több nőnek is udvarol. A következő alkalommal mikor meglátogatott én megmondtam neki amit megtudtam és kértem, hogy többet ne jöjjön. Ő felállt, megrándította a vállát, majd elment. Utána öbbször láttam őt a házam mellett szomorúan sétálni, de soha nem jött be és soha nem szólt hozzám. Egyszer vartam egy esküvői ruhát egy hölgynek és ő meghívott az esküvőjére. Az esküvőn találkoztam azzal a férfival, ő felkért táncolni és valószínűleg kibékültünk....Összeházasodtunk és egy nagyon szép házban éltünk jómódban. Született egy gyerekünk (kisfiú), szerettük egymást, de mikor a gyerekünk kb. 2 éves volt én beteg lettem. Egy nagy ágyban feküdtem, orvosok jártak hozzám, kanalas orvosságot tömtek belém, de nem tudták mi bajom. Lázálmok gyötörtek, néha eszméletlen voltam és lassan eljött az utolsó 5 perc....Nevelőszüleim sírtak, én elmondtam nekik, hogy nagyon szerettem őket és bocsánatot kértem, ha nem voltam elég jó gyerekük. A férjem is nagyon szomorú volt, sírt és kért, hogy ne hagyjam el...nem tudtuk elengedni egymást és talán ezért volt, hogy még a halálom után is láttam ahogy a nevelőanyám eteti a gyerekem és a férjem szomorúan, borostásan járkál a szobában és a nevemet mondogatja...vajon azóta sikerült?....Hát ez volt az utazás a keserédes múltba....vagy ez csak puszta misztikum, a képzelet szüleménye?...ki tudja....

Kutyaszerelem

Szombaton, Tibi szülinapi ebédje után sétára indultam kedvenc Rex kutyámmal és Árpi unokatestvéremmel. A megszokott útvonalon indultunk és mivel látszólag teljesen csendesnek, kihaltnak tűnt az utca, ezért a szokásostól eltérően már az utca elején lecsatoltam a pórázát. Ide futott, oda szagolt, elrohant, aztán vissza...szóval semmi extra, minden olyan volt mint máskor.

Azt tudni érdemes, hogy Rex nem szocializálódott kutyák között úgy, mint például Lexi, aki a "gyerekkorát " gyakorlatilag a Városligetben töltötte, ezért mindig egy kihívást jelent végigmenni vele az utcán.

Szombat lévén úgy tűnt, ez sima ügy lesz, míg el nem értünk majdnem az utca végéig. Akkor, egyszer csak nekiiramodott és lecövekelt egy kerítésnél. A kerítésnél egy fekete-fehér keverék kutyus könyökölt és szép csöndben nézett ki a délutáni semmibe. Az én kutyám tőle szokatlan módon teljes nyugalomban, csöndben szemlélte a "másikat", orr az orrhoz ért , majd intenzív farkcsóválás következett. Ezen annyira meglepődtem, hogy azt ami azután történt gyakorlatilag fel sem fogtam.... a kutyus a kerítésen belülről kinyújtotta a kis mancsát és megsimogatta Rex buksiját. Az agyam egyszerűen nem fogta fel, amit a szemem látott, de persze ebből az újdonsült barátok mit sem érzékeltek, csak nézték, szagolták egymást és lebegtek a nagy rózsaszín ködben.

Másfél óra múlva, mikor visszafele jöttünk és befordultunk az utcába, magától értetődő módon Rex első útja odavezetett. Sajnos hiába leskelődött, várt a "barátra", az nem volt sehol és ezt igen csalódottan vette tudomásul, így a legnagyobb békében hazasétáltunk. A happy end érdeklődés hiányában elmaradt....

......hát ilyen csodák történnek Szurdokpüspökin....cuppp!

Viva Carlos Santana!

Igazi latin fiestában, igazi örömzenében volt részem szombat este! Bár irtózom az ehhez hasonló tömeg rendezvényektől, mégis engedtem a baráti nyomásnak és elmentem a Kapcsolat Koncertre, a Hősök Terére. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára - talán 10 éve - a hangulat semmit sem változott, olyan volt mint akkor régen... nagy tömeg, sok perec-lángos árus, élő reklámhordozók.... Nem is ez a lényeg, hanem ami a színpadon volt! Az előzenekart (Back II Black) nem láttam, mert akkor még javában a tóparton süttettem a hasam, de a rádióban beígért 19,30-kor pontban (talán egy picit még előbb is) Santana és zenekara elkezdtek játszani és én akkor már ott voltam! Jó volt végre látni 10 nagy gonddal összeválogatott olyan zenészt, aki élvezi amit csinál, éreztetve, hogy játszani így is lehet, így kell, mert így érdemes. Nekik is, nekünk is. Lerítt róluk, hogy nem megélhetési zenészek. Mintha nem is lett volna ott a több mint 300.000 (igen...háromszázezer) ember, mintha csak maguknak, a saját szórakoztatásukra muzsikáltak volna. Nem voltak cici "villantó" lányok a színpadon a jobb összhatás kedvéért, semmi fenék risza, semmi hókusz-pókusz, csak jöttek és zenéltek. Nagyon kemény tempót diktáltak, nem volt üres járat egy-egy dal legalább 6-7 perces volt. Nem tudom és nem is szeretném külön kiemelni senki teljesítményét , mert a maga műfajában mindenki zseniális volt: a dobosok, a kongás, a zongorista, a gitárosok, a fúvosok, az énekesek....na meg a nagy Santana. Talán a gitárművész, valamint a két énekes, Tony Lindsay és Andy Vargas aratta a legnagyobb sikert (egy hajszállal), de bőven kijutott a tapsból a többieknek is. Az volt a jó, hogy senki sem maradt a háttérbe szorítva, mindenki kapott komoly lehetőséget a szólójátékra. Tiszta szívből, lélekből muzsikáltak, a nagy tömeg tomboló hálája csak a hab volt a tortán. Nagyon fontos tény és egyáltalán nem elhanyagolandó, hogy mindezt kitűnő hangminőségben hallhattuk és élvezhettük. Imádom a dél-amerikai zenét, Santana zenéjét .....és a szervezők ezzel a produkcióval nagyon magasra helyezték a lécet, azt hiszem nehéz lesz felülmúlni jövőre. cuppp!

Szombaton bálban a vámpíroknál...

Hosszan tartó szervezés után eljött a nagy nap! Még januárban megszületett a családi döntés mely szerint megnézzük a még tavaly évben bemutatott és nagy visszhangot keltett új musicalt: a Vámpírok bálját. Mivel nem Operettes produkció, így egy kicsit nehézkesebb volt a jegy beszerzése, ezért már januárban megvettük rá a jegyeket. Kis technikai "malőr" azért becsúszott, hisz eredetileg Gyuszi is részt vett volna a családi programban, de a munka elszólította, így Évi barátnőm teljesítette ezt a számára szerintem nem túl nehéz feladatot. Természetesen zsúfolásig tele volt a nézőtér, mondhatnám úgy is, hogy még a csilláron is lógtak. Világhírű musical, nagy nevű alkotókkal fűszerezve (Jim Steinman zeneszerző, Michael Kuncze szöveg író, Roman Polanski rendező, Kentaur díszlettervező) és teljesen ismeretlen előadókkal.

A cselekmény a 19. század végén játszódik a vadregényes, havas Erdélyben. Abronsius professzor - "hóval megcukrozott Albert Einstein" - a rettenthetetlen vámpírvadász fiatal asszisztensével, Alfréddal követi a vámpírok nyomát. Megérkeznek Chagal fogadójába, ahol mindenütt füzérekben lógnak a vámpírriasztó fokhagymák. A falu lakói közül senki sem ismeri el, hogy a közeli kastélyban vámpírok élnek, bár az ellenszer, a fokhagyma iránti vonzalmuk már a megszállottság határát súrolja. A romantikus és érzelmes Alfréd természetesen ott rögön és azonnal szerelmes lesz a fogadós lányába, aki hasonló érzéseket táplál iránta. A lány ártatlanul igéző énekére megjelenik a vámpírgróf Krolock és meghívja Sarah-t a közeli kastélyában tartandó bálba. Sarah-ban vágyakozás ébred a gróf és a vámpírok halhatatlan világa iránt. Ez az olthatatlan vonzalom és gyerekes vágy a félelem után, anélkül, hogy félelemben legyünk sok izgalmas bonyodalmat okozott, melyet a vámpírok különös világában csetlő-botló vámpírvadászok humoros kalandjai fűszereztek. Mint kiderült, a vámpírok a sztereotítipáktól eltérően érző lények, az életük a gyöngédség és kegyetlenség belső harcáról szól. Lehet, hogy az élet a vámpíroké?! Lehet, hogy mindannyian vámpírok vagyunk, vámpírokká lettünk és vámpírként élünk? Szívjuk egymás vérét, kísérőnk a szüntelen éhség a még több iránt, nyomunkban a pusztítás.....

Szerintem az előadás két síkon nézhető. Az egyik a felszínes szórakozásé: a csillogás, a tánckavalkád, a dalok, az ezernyi (és mind egyéni) jelmez, a tanítani való fényefekt-használat, a valódinak ható vér a megharapott nyakon. A másik az e mögött játszódó "polanskis" humor. Aki ismeri az Oscar-díjas rendező munkáit, észreveheti a darabban fellelhető, rá annyira jellemző abszurditást. A „meghalni oly morbid” szövegsor, a zsidó vámpír ellen csütörtököt mondó kereszt, a meleg vámpír önmagát kellető ízlésficama vagy maga a történet befejezése mind olyan apró jelzések, melyek figyelmeztetnek: ne vegyük ezt olyan komolyan. Nem volt idő a "mobilon játszani", vagy a lopva bevitt pogácsát rágcsálni, nem volt idő böködni a mellettünk ülőt, hogy vegye le a karfánkról a kezét vagy leheljen másfelé. Tapadni kellett a színpadra, mert a darab egy pillanatig sem "ül le". A döbbenetes gyorsaságú színváltások, a tonnányi díszlet, a jövő- menő szereplők, a pörgő történet filmszerűen vágottá teszik a képet. Le a kalappal a műszak előtt is: a színfalak mögött zajló díszletezés, olyan munkatempót és fegyelmet igényelt, amit mi a bársonyszékben ülő nézők, szerintem el sem tudunk képzelni.
A fővámpírt alakító Merán Bálint (ifjú újonc) nem is ember, vámpír. Megjelenése olyan hiteles, hogy fel sem merül emberi mivolta. Mikor megjelent a színpadon egy pillanatig azt hittem, hogy talán gólyalábakon jön, de mikor széttárta "denevérszárnyait" egyértelművé vált, hogy a hír igaz: ez a vámpír majd két méter magas. Merán Bálint énekének érthetősége még vámpírfogakkal a szájban is tökéletes: minden szava kristályként csillan. Sajnos a többiekről ez nem mindig mondható el. A szereposztás ettől függetlenül átgondolt. A duci kocsmárosnétól, a bögyös szolgálón (Stróbel Dóra) át a meleg vámpírig (Pirgel Dávid) mindenki hozza, amit a szerep kíván. A Jegercsik Csaba által formált professzor ügyefogyottsága szeretni való, ahogy a quasimodó-szerű szolga (Balog János) humora is kellemesen elmebeteg. A pávaként tollászkodó Herbert ,a homokos vámpírfiú üdítően groteszk, szerepét nem is lehet másként játszani, mint ripacskodva, túljátszva. Pirgel Dávid is a jól ismert manírokból építkezik. Fenékrázás, risza-risza, pillogás… és mindenből sok… és mégis, a dolog működik. Nyilván nem szabad komolyan venni, mint ahogy ez igaz az egész műre is. A látványnak a díszlet, a jelmez, a világítás valamint a táncbetétek adnak szemrevaló igényességet. Az előző kettőt Kentaur álmodta valósággá -, nagyon ráérzett Polanskira. Karikatúra minden, torz tükröt mutatnak önmaguknak a legérzelmesebb pillanatok. Ezt Kentaur is jelzi. Képregényesen torzult, monumentális falak, humorral teli ábrák; csak észre kell venni a részleteket. A többi között számomra emiatt is többszörnézőssé vált az előadás.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a táncosok mellett sem! Amit művelnek, az egy valóságos csoda! Nagy létszámú tánckar és négy szóló táncos van a darabban, abból egy lány, akit húztak, vonszoltak, dobtak, rángattak mint egy bábut. Hihetetlen és csodálatra méltó az a hajlékonyság amivel a táncosok büszkélkedhetnek (számomra már a spárga gondolata is csak egy elérhetetlen vágyálom, de majd ha kifogom az aranyhalat tutira ez lesz az egyik kívánságom a háromból,vagy a sokból.)

Végre olyan tömegjelenetek hazánk színpadán, ahol a táncosok tényleg egyszerre mozognak, egy bonyolult organizmusként jelenítik meg a térformákat. Egyszerűen minden a helyén. A dübörgő rockzenéhez feszes táncokat tett színpadra a koreográfus (Denis Callahan).

Tény és való, hogy a nők szeretik a színházat, emiatt lehet, hogy a véleményem nem minősül objektíven hitelesnek, mégis megkockázatom és bátran, meleg szívvel ajánlom ezt az előadást kivételesen az alfa-hím beállítottságú haverjaimnak, ismerőseimnek is . A csajokat is bátorítom, rángassák ki a tévé elől és vigyék el pasijaikat az előadásra mert a darab végén garantáltan ők is állva fognak tapsolni, tombolni mint a többiek....És én már alig várom a következő lehetőséget!