Anna Karenina a Madáchban

A női nem erejének, szépségének és kiszolgáltatottságának eposza Tolsztoj regénye. Az Anna Karenina az író egyik legtökéletesebb alkotása, a szerelem, a szenvedély és a házasságtörés legizgalmasabb műve, mely a világirodalom női hősei közül talán a legjelentősebb.
Ha a melodráma műfaj eredetét keresnénk, több ős mellett nyilvánvalóan felbukkanna Tolsztoj eme klasszikusa, az Anna Karenina is, hiszen a cselekmény szintjén valóban egy szerelmi háromszög romantikus, tragikus kimenetelű történetét meséli el. A címszereplő egy erős asszony, aki a társadalmi kiközösítést és fia elvesztését is vállalja emelt fővel szerelméért – a szüzsé korántsem egyedi, azonban a Miklós Tibor–Kocsák Tibor szerzőpárosnak ez tetszett meg, és ezt dolgozták át musicall-operává. Amit ma este láttam Az alkotók csontra csupaszították Tolsztoj művét, így a realista elbeszélőstílus helyett a cselekmény, a zene és a színházi forma hivatott arra, hogy lekössön bennünket. Ez pontosan addig zajlik, amíg a díszlet érdekességének a felfejtése tart. Ugyanis a Szerednyey Béla tervezte játéktér nem szokásos musical-díszlet, hanem tizenkét óriásfüggöny, folyamatosan más-máshogyan beállítva. A jelenetek elején állóképre vetítve áll a helyszín és az időpont – ez kevéssé kreatív forma, de akad ötlet is a technikához: a lóverseny-jelenetnél kifejezetten jó megoldás (a színpadon a tribün, míg a verseny fátyolvászonra, eléjük vetítve látható). Szintén jó a koreográfia, különösen a tömegjeleneteknél látszik, hogy a tánc nem öncélú show-elem, hanem nyomatékosító vagy cselekményszervező erővel rendelkezik, s kiemelkedik ezek sorából is a második felvonás végén látható báli jelenet. Azonban a lassan előrehömpölygő történet kifejezetten nehezen és döcögősen van elbeszélve. A lassan festegetett, újabb és újabb helyszínekre szervezett jelenetek egy-egy állapotot mutatnak meg, hogy az aktuális fordulat aztán hirtelen megtörténjék (jobb esetben, ugyanis van, amikor a fordulat abban áll, hogy valaki jön és bejelenti), majd teret és időt váltunk. Nem tudtam, hogy az eleje most a vége, vagy fordítva??...A lassú festegetésnek a második felvonás közepén szakad vége. Itt az alkotók talán azt érezték, hogy elgaloppírozták magukat terjedelmileg, mivel innentől mindenféle körítés nélkül, puskaropogásszerűen sorjáznak a fordulatok (egyikét-másikát három mondatban intézik el), felébresztve az előadást; csak úgy porzik a függönyt tartó két karnis, úgy pörgetik, hogy a tetőpontot elérvén Anna szembesüljön azzal, hogy Vronszkij már nem szereti őt, s végső döntésre jusson. Kocsák Tibor zeneszerző könnyen fogyasztható és szerencsés hangszerelésű zenét szerzett, amelynek van egy jól megjegyezhető főmotívuma, s ugyanő vezényli biztos kézzel az egyébként nagyon jól teljesítő zenekart. A párbeszédek azonban meglehetősen leegyszerűsítettek, sok esetben közhelyesek, didaktikusak, irodalmi szempontból talán leginkább a giccs kategóriájába lehetne sorolni az időnként – főleg a gyorsan pergő epizódok esetében – nevetségességig natúr és célratörő szövegeket. A karakterek a musicalesítés ipari folyamata során megszabadíttattak sajátosságaiktól, jellemük tökéletesen archetipikussá vált (az amorózó Vronszkij, a megcsalt férj Karenin stb.), s bár Szerednyey rendezőként érezhetően törekedett a figurák megkülönböztethetőségére, a történet fősodra egyértelműen kiválasztja, hogy kire irányul figyelem, és ki az, aki belevész a tömegbe. Debreceni Csaba Vronszkija előredüllesztett mellel, határozottan néz a távolba, illetve szerelmére. Polyák Lilla (Anna) visszafogott gesztusokkal érzékelteti a nő őrlődését a két férfi közt, ám ezzel együtt egyértelmű a szimpátiája is és a hangja az maga a tökély. Sasvári Sándor Kareninje néha kiesik a rendező által szabott keretekből, és elveszíti a mértéket az érzelmi túlfűtöttség ábrázolása közepette, hangképzésének sajátossága, hogy az 'r' hangzókat furcsán, jellemzően raccsolva énekli ki. A többiek többnyire megfelelően hozzák a sablonokat, az éneklést tekintve pozitív irányban Barát Attila (Levin), Mahó Andrea (Kitty) és Barabás Kiss Zoltán (Pópa) teljesítménye lóg ki.

Feszítő probléma az előadással, hogy dramaturgi nyesőolló nem vett benne részt, így válnak egyes jelenetek elviselhetetlenül hosszúvá, mások nyúlfarknyi rövidségűvé, s emiatt telik meg a látvány is néha üresjárattal: a túlmagyarázottsággal, a körülményességgel nem tud mit kezdeni a rendező. Egyet azonban le kell szögeznünk: az irodalmi élményt semmilyen mértékben sem helyettesíti a zenés produkcióváltozat.

Azt gondolom, hogy egy ilyen fantasztikus darabból, ilyen nagyszerű zenével és magas hangi kvalitásokkal rendelkező énekesekkel sokkal jobbat és maradandóbbat lehetett volna alkotni. A közönség természetesen maximálisan hálás volt és vörösre tapsolta a tenyerét, de ez a gesztus inkább szólt a színészek-énekesek teljesítményének és erőfeszítésének mintsem a rendezésnek. Ha nem ismertem volna a történetet, nem biztos, hogy sikerült volna kihámozni a lényeget, a mondanivalót....Mindezek után mégis azt mondom, hogy sajnálnám, ha nem láttam volna az Anna Karenina Kocsák-féle értelmezését.

Psota Irén a kortalan és halhatatlan

Húsvét előtti szombati délutáni programként a Madách Stúdió színpadán a Psota!Psota!Psota!....Egy érzelmes, ugyanakkor beszélgetés a Nagy Halálról, a Nagy Utazásról, a Nagy Találkozásról és sok minden egyébről, ami hozzátartozik a színjátszás csodájához. Psota Irén ugyanúgy szólt hozzánk, mint pályája kezdetén, szenvedéllyel, hittel, töretlen energiája kiapadhatatlan. Humora és tragikuma egy tőről fakad, életöröme ugyanolyan gazdagon buzog, mint a hajdan volt kislányé,aki egyszer elhatározta, hogy színésznő lesz. Beszélgetőpartnere szeretett kollégája, Kautzky Armand. A műsorban elhangzottak kedvenc dalai, élőben és felvételről, vetítések, részletek az előadásokból és filmekből. Egy vidám, érzelmes, nagyszerű est tanúi és résztvevői lehetünk.

Nagyon nehéz Psota Irénről írni, hiszen a Kaukázusi krétakör szegény szolgálólányától a Koldusopera Pollyján át Yermáig mindent eljátszhatott. Nem lehetett beskatulyázni, tragédiától a komédiáig mindenben nagyszerűt alakított. És ez így volt tegnap este is: önfeledten nevetett a közönség a poénokon, ritmusra járt a láb mikor szólt a dal, majd pattanásig feszült volt a hangulat mikor majdnem belehalt a Margarida asszony monológjába....

Személye jelenség, figura, mi átcsillan a szerepeken, legyen az Brecht Kurázsi mamája, a Koldusoperából Polly, a rajzfilmek közül Kotkoda vagy Vilma a Frédi és Béniből, vagy egy olyan megdöbbentő erejű szerep, mint a Roncsderby című monodráma, melyben egyetlen szereplőként nyűgözi le nézőit saját magát alakítva.Vagy említhetnénk a filmeket is, melyekben játszott: a Szent Péter esernyője, Az oroszlán ugrani készül, a Szabadíts meg a gonosztól, és így még közel sem teljes a skála. Kevés olyan tehetséges és különleges színész van ma a magyar művészvilágban, mint Psota Irén. A művésznő 80 évesen is játszva adja elő a legnehezebb monológokat és különösebb bemelegítés nélkül énekel tökéletesen.

A közönség állva vastapssal köszöntötte, az ünnepelt pedig, bár megfogadta, hogy nem sír, a végén mégis elérzékenyült.

Jövőre veled ugyanitt!

Adott egy nő. Adott egy férfi. Van gyerek -szám szerint hét. Adott egy hotelszoba. Adott a házasság köteléke is. Csak épp nem egymással. Szeretni azt, aki igazán soha nem lehet a mienk, mert családja van , és adott esetben a családját választja saját boldogsága helyett. Mi marad? Lopott percek, órák? Egy ellopott februári hétvége. Minden évben, csak ennyi... se több, se kevesebb. Adott tehát két ember, aki az idők során, szőröstül- bőröstül megismeri egymás rezdüléseit, életét. Kit csalnak meg? A feleségüket? A férjüket? A gyerekeiket? Saját magukat! Egy abszurd szerelem, gyönyörű története. Lehet nevetni? Igen! Lehet sírni? Igen! Hol mindkettőt egyszerre!

A darabot láttam már sok páros előadásában, de amit ez a két színész-énekes (Janza Kata - Bereczki Zoltán páros) alkotott....lenyűgőző volt.... Kellemesen csalódtam Janza Kata Doris-ában, rájöttem, hogy az eddigi tapasztalataimtól eltérően humora is van. Bereczki képességeit illetően nem is voltam kétségeim, de ez most ismét beigazolódott... Jól megrendezett, táncokkal és dalbetétekkel fűszerezett kerek produkció volt!

De ki a Vörös Pimpernel?

Szolnoki Szigligeti Színház vendégszereplése a Thália Színházban, a gyereklányként Angliába került Orczy Emma bárónő 1905-ben megjelent regénye, A Vörös Pimpernel alapján készült musicallal....

A darab zenéjét Frank Wildhorn, a szövegét Nan Knighton írta. A francia forradalom legvéresebb szakaszában játszódó romantikus musical főhőse egy minden ízében angol nemes. A Vörös Pimpernel álnevet viselő báró eszmei elkötelezettségből és emberségből furfangosabbnál furfangosabb módon francia arisztokratákat ment ki sokszor egyenesen a guillotine alól. A francia kormány Angliába küldött kopói és spiclijei semmilyen eszköztől, így a zsarolástól, emberrablástól, gyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy kézre kerítsék az átkozott angolt. A Vörös Pimpernelt ifjú barátainak és híveinek maroknyi csapata, valamint szerelmes hitvese, az ünnepelt francia színésznőből előkelő angol bárónévá lett szépséges Marguerite segíti, hogy elkerülje a halálos csapdákat és sikerre vigye a jó ügyet…

Véleményem szerint egy színre vitt előadásnak kell alakítani a helyi igényeket és erre a küldetésre tökéletesen alkalmas ez a musical komédia. Könnyed és szórakoztató témájával, nem túl mélyen szántó mondanivalójával és könnyen befogadható zenéjével. De csak akkor, ha azok, akik hozzányúlnak a műhöz, ugyancsak igényesek és nem kevésbé alázatosak a saját munkájukkal szemben. A látványos díszletek és jelmezek, a kimunkált koreográfia precíz és hatásos világítás tette még hatásosabbá, hogy mindezek növeljék a Wildhorn slágerek egyébként is vitathatatlan életképességét. Arról pedig, hogy a nézők a szó legnemesebb értelmében vett játékot lássanak a színpadon, a színész-rendező mellett leginkább Csengeri Attila, Bardóczy Attila és Dósa Mátyás gondoskodtak, akik látható/hallható örömmel bolondoztak az eredetileg Orczy Emma bárónő által a XX. század elején szövögetett cselekmény akciódús szálainak össze-, vissza-, majd kigombolyítása közepette. A női főszerepben azt a Koós Rékát láthatjuk, akinek a humor szintén vérében van. Ezúttal azonban neki osztották a legkevesebb vicces lapot, ezen az estén Ő inkább a romantikáért és a drámáért felelős. Rizsporos parókában és komoly kosztümökben kell komoly helyzetekben komolyan helytállnia. És Ő megteszi. Mondom ezt akkor is, ha rajta láttam a legnagyobb megilletődöttséget. Ez a „drukk” a főszerepen felül elsősorban a teljes létszámú családi jelenlétnek szólhatott. Kellemes csalódás volt számomra Dósa Matyi hangja, ugyanis eddig csak a Barátok közt hiperfrusztrált Tónijaként láttam őt, de most kiderült, hogy ez a fiú igenis tud énekelni és ráadásul nem is akárhogy. Kissé megijedtem Molnár László első dalánál, hogy ebből "baj" lehet, de szerencsére a hangosítónak sikerült javítani a beállításon. Kár, hogy emiatt pont a legszebb dal nem volt tökéletesen élvezhető...

Csengeri Attila a nagy kedvencem természetesen hozta azt formát amit tőle minden helyzetben elvárok és meg is kapok. Összegezve a látottakat és hallottakat, egy szinte tökéletes előadást láthattam, így egy tízes skálán 10 pontra tudom értékelni!

Mellékes Kellékes.....

A Kellékes tulajdonképpen egy másfélórás egyszereplős nagymonológ, Kern András egyszemélyes színháza. A történet szerint Bieder József kellékes egy elmaradt előadás napján pakolászás közben váratlanul közönséget talál a nézőtéren, akiket jobb ötlet híján megpróbál szóval tartani. De csak amíg a Sanyi ide nem ér... Sanyi persze sosem érkezik meg, csak telefonon közli: köszöni egy élet munkáját, Bieder Józsefnek holnap már nem kell bejönnie dolgozni. A két esemény között eltelt szűk másfél órában az egykori alkoholista, tehetségtelen segédszínész élete legjobb alakítását nyújtja, az üres színpadon - s feltehetőleg csak a fejében létező közönség előtt - állva negyven év színházi élménye elevenedik meg, úgy, ahogyan csak ő láthatta. Úgy, ahogyan a színfalak takarásában megbúvó örök láthatatlanok látják azokat, akik a fényben állnak. Bieder egyszerre csodálja és veti meg a színház világát, menekülne belőle, de szüksége van rá, mint halnak a vízre. Fuldoklik a gondolattól is, hogy vége lehet. Hogy vége van. A "kellékes" lélekábrázolásában Kern több, jellemzően hullámvonalon halad, mintha a darab viharában maga is eltévedne néha.

Ahogy Bieder szégyenlősen belefog meséjébe, megtudjuk mi a különbség a díszlet és a kellék között, és hogy Rómeónak mindent szabad, aztán mélyebb vizekre evezünk és az anekdoták között kellékesünk észrevétlen azzá a színésszé válik, aki mindig lenni akart. Minden kellék az ő keze alá dolgozik, sajnos néhol túl kiszámíthatóan is. Parodista vénája, amiben Kern zseniális öt nyelven kibontakozik, klasszikus színházi karikatúrák kelnek életre, és a jellemek között valós személyek bukkannak fel. Bieder eljátszik mindent, amit az elmúlt negyven évben szeretett volna, és ezúttal minden(ki) szöveg(e) az eszébe jut.

Nem tudom, hogy Kernnek volt rossz napja, vagy a rendezésnek nem sikerült brillírozni , de a parodista jeleneteket leszámítva z előadás igen laposra sikeredett. Mondhatnám azt is, hogy egyáltalán nem voltam elájulva tőle és a ahogy a közönségen végig néztem, ezzel nem voltam egyedül. Sokan előadás alatt távoztak, még csak esélyt sem adtak annak, hogy talán a végére kikerekedik a történet. Én megvártam, de hiába. Talán, ha nem egy "nagy" színpadra kerül, hanem egy kis stúdió színpadra, ahol nincs ekkora távolság a "kellékes" és a néző között, akkor lehet, hogy talán több intimitás szorult volna benne...talán élvezhetőbb lett volna....de ezt már soha nem fogom megtudni....egyszer meg lehet nézni, futottak még kategória darab....

És mennyi szerelem!

Hogyan forgatja föl egy hirtelen fölbukkanó, konzervatív lány két, a világot igencsak kritikus módon szemlélő agglegény, egy laptulajdonos és egy író életét San Franciscóban? Szerelmi háromszög egy Neil Simon darabban, a Madách színházban.

A hatvanas években egy San Francisco-i legénylakásban két, a külvilággal igen kritikus fiatalember, a cinikus, ám jóképű lapkiadó, Andy (Csányi Sándor -C-) és a tehetséges, ám ügyefogyott író, Norman (Szente Vajk - B-) tengeti életét szegényes körülmények között. Egy nyári napon szomszédjukba költözik a konzervatív gondolkodású Sophie (Oroszlán Szonja - A-), akinek megjelenése természetesen felborítja a két agglegény életét. Ha egy romantikus komédiáról beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy A, B és C szereplővel rendelkezik, amelyben maximális oda-vissza kihasználtság esetén sokfele röpülhetnek Erósz nyilai. Itt kezdetben mindössze B pistul bele C-be. Később C döbben rá, hogy veszettül odavan A-ért, különösen annak testi összetevőiért. Ez a rádöbbenés egészében a kellemesebb jelenetek közé tartozik, akárcsak A és B hosszas előkészületek után meg nem vívott karatecsatája. Végül A őrjöng ugyanúgy C-ért, ahogy két és fél órával korábban B. Ez utóbbi hoppon marad.

Szereplők: Csányi Sándor, Oroszlán Szonja és Szente Vajk. Az előző kettőt már láttam filmben játszani, de az utóbbiról még nem tudtam semmit.

Csányi nem tartozik a kedvenceim közé és ez most sem változott....nehezen vette a gyors, hadarós párbeszédek buktatóit. Nem csak bele kavarodott mondandójába, hanem ráadásként még érteni sem lehetett beszédét. Számomra néha már az amatőrség szintjét súrolta (nem tudott mit kezdeni a kezeivel, ezért folyamatosan az orrát bökdöste) Őszintébb pillanatai akkor melengetik a néző szívét, amikor diskurálóbb hangvételbe, oldottabb (szinte próba-) hangulatba vált, a technikázó, sematikus, gegbiztos alakítást alkalmibb, vagányabb stílusra cserélve.

Oroszlán Szonja, kellemes meglepetés volt, mert filmes előéletéből merítve, egy nyávogó nyafka tyúkra számítottam, ehelyett viszonylag jól összeszedetten megoldotta az Amerika mítoszért szolga lelkűen rajongó naiv lányt szerepét, aki oda-oda mondogat a két "Balhé" csináló fiatalembernek.

Szente Vajk a háromszög legokosabb, de zsenialitásában meg nem értett, "lúzer" tagja, sziporkázott a szerepében. Az ő személye zseniális választás volt!

A téma népszerű, nagyszerű két és félórás önfeledt szombat esti szórakozás, mindenkinek jó szível ajánlom....

Karácsonyi ajándék magamnak...Jethro Tull koncert Trentoban (Olaszország)

Első elgondolásra őrültségnek tűnt, de lassacskán egyre jobban tetszett az ötlet, hogy december 18-án kiutazzak a Jethro Tull utolsó olaszországi koncertjére, Trentoba. Motiváló tényezőként hatott, hogy kedvenc és egyetlen testvérem a Sturcz Quartett tagjaként is fellépett az együttessel.
Az útviszonyok nem voltak éppen ideálisak, ugyanis végig ömlött az eső, havaseső, hó, attól függően, hogy milyen magaságban haladt az út, így kissé elcsigázottan, de rendkívül lelkesen értem a "célponthoz".

Szállásfoglalás után egy kis pihenés következett, majd városnézéssel egybekötött gasztronómiai túra.

Trento közel 106 ezer lakosával a 450 ezres tartomány székhelye. Az Adige két partján fekszik, nyugaton a Monte Bondone hegyei, keleten a Valsugana határolja. A várost elkerülte az ipar, így bevételeit döntően az idegenforgalomból nyeri. (Jellemző adat, hogy a tartomány minden lakosára öt vendégágy jut.) Egyes épületei a római időkből maradtak fenn, míg a későbbieket a Karolingoknak köszönhetik, akik püspöki székhellyé tették a várost. 1814-ben az addig önálló települést az Ausztriához tartozó Tirolhoz csatolták. (Trentino jelenleg az olasz tartományok közül a legnagyobb önállósággal bír.)

Az előadás este 9-kor kezdődött a Santa Chiara Auditoriumban teltházzal és nagyon lelkes közönséggel, ugyanúgy mint az ezt megelőző két este Torinoban és Bolognában.

Jethro Tull együttes a nagy-britanniai Blackpoolban alakult, az 1960-as években. Zenéjüket Ian Anderson sajátos éneklési stílusa, páratlan fuvolajátéka és a szokatlan, meglehetősen összetett dalszerkesztés jellemzi. Zenéjük – bár először csak blues rockot játszottak – klasszikus, kelta és art rock elemeket is egyesít magában. Anderson annak tulajdonítja a Jethro Tull egyedülálló hangzását, hogy a zenekar tagjai sohasem használtak semmiféle kábítószert. Pályájuk kezdeti szakaszán sok zenekarról vettek példát, de később sikerült egy sajátos, könnyen felismerhető, csak rájuk jellemző stílust kialakítaniuk.

A koncert kellemesen pörgő hangulatú volt, nagyszerű ráhangolódás volt a közelgő ünnepekre és ezt a közönség lelkes tappsal, ünnepléssel jutalmazta. Egyetlen negatívumként kívánom megjegyezni, hogy szerintem Ian Andersonnak már nem kellene erőltetnie az éneklést, ugyanis inkább a hamis, mint tiszta hang volt jellemző a 61 évesen kissé megkopott hangjára. Természetesen ez semmit nem vont le az előadás értékéből, hiszen részemről ez nem volt egy új keletű megállapítás (a budapesti koncerteken is érezhető volt a "szenvedés") és őt így szeretjük, mert a fuvola játéka utánozhatatlanul világbajnok.

Az előadás után volt egy kis "after party", ahol számomra apró érdekes morzsákat csipegettem: félti a kezét, ezért kézfogás gyanánt a könyök összeveregetés szolgál, macska a jele az öltöző ajtaján, szereti a sört és egy nagyon kedves és szerény "bácsi". Íme a bizonyíték:

Nagyon hálás vagyok, mert ott lehettem, boldog vagyok, hogy ilyen testvérem van, akire mérhetetlenül büszke vagyok és köszönöm, hogy biztosította számomra ezt a felejthetetlen élményt!