Salzburgban Renivel...Mozart minden mennyiségben

A legenda szerint Salzburgba nem lehet rosszkor érkezni, mert a város mindig szép, és mindig azt az érzést kelti, hogy most a legszebb....így volt ez velünk is.

Reni barátnőmnek, aki idegenlégiós a bécsi anyánknál és nekem ezzel az úttal régi tervünk vállt valóra. Indulást megelőző este egy bővített magyartalálkozón vettem/vettünk részt Bécsben. Attól volt bővített, hogy nem csak Erste-s kollegák hanem Raiffeisen-es és Unicredit-es idegenlégiósok is részt vettek. Megdöbbentő, hogy milyen sokan dolgoznak kint úgy, hogy nem volt ott mindenki. Jó volt ismerősökkel és új arcokkal is találkozni, mulattunk késő éjszakába nyúlóan... Még egy kareoke mulató is belefért a végére, szerencsére énekelnem nem kellett, mert még időben bezárt...hajnali kettőkor.

Rövid alvás után délőtti órákban indultunk, kora délután már Salzburgba érkeztünk. Szállodánk az Óváros kellős-közepén volt, ahol parkolni nem lehetett, így gyors kipakolás és csekkolás után Tojás Jánost bevittük a parkolóházba, ahol a hátralévő két napot töltötte.

Szállodánk egy több száz éves épület, kellemes és kényelmes szobákkal, mosolygó és segítőkész személyzettel. (Igaz, hogy információ szempontjából nem mindig voltak a helyzet magaslatán, de a szálloda értékéből ez semmit nem von le.) Gyors lepakolás után mindjárt bele is vetettük magunkat a város sűrűjébe, hiszen két nap nagyon kevés, hogy mindent megnézzünk, márpedig nekünk konkrét céljaink voltak.

Íme néhány fontos tudnivaló a városról....

Salzburg a Salzburgi-medencében fekszik. A városképet lényegében a Salzach és a beépítetlen hegyek alakítják, amelyek a belvárost Európa egyik legzöldebb városközpontjává teszik. A belső hegyek közé tartoznak a Várhegy (a várral), a Mönchsberg, a Rainberg és a Kapucinerberg. A várostól délre fekszik a Helbrunner Berg.
A várostól délnyugatra magasodik az 1853 m magas Untersberg, délkeletre az 1288 méteres Gaisberg. Keleti irányban nem messze találhat Salzkammergut. Észak felé a Salzburgi-medence nyitott. A város Ligetekkel búcsúzik a Salzachtól, mely innét Flachgau szelíd dombvidékén át folytatja az útját.
Salzburg mai területe az újkőkor óta (kb. i. e. 4500) lakott. Mindenekelőtt a Rainbergen maradtak fenn folyamatos településnyomok az újkőkortől egészen a rómaiak bevonulásáig, melyre Kr.e.15-ben, Augustus császár uralkodása alatt került sor. Nagyobb településrészek helyezkedtek el a várhegyen és a Kapuzinerbergen is, melyek a kelta időkben közigazgatási központot képeztek. A város hegyeinek lakossága a rómaiak érkezése után az Óváros területére települt és ott immár a római „Iuvavum” település fennhatósága alatt éltek. (A Iuvavum név nem a római istenség nevéből származik, hanem kelta eredetre vezethető vissza.) A város kezdetben a Salzach bal partján fejlődött, ahol a Salzach és Mönchsberg kitűnő védelmet nyújtottak, és csak déli irányban volt szükség erős védelemre. Néhány évtizeddel később, Claudius császár idején a római Iuvavum már fontos közigazgatási központja volt az újonnan létrejött Noricum Provinciának(a későrómai időkben "Ufernoricum") és egy municípium rangjával rendelkezett (Municipium Claudium Iuvavum). Salzburg volt az egyik legfontosabb város a Germániába vezető úton.

Salzburg Ausztria Salzburg tartományának székhelye. A Salzburg-környék közigazgatási egységgel együtt alkotják az Salzburg tartomány öt „Gau”-ja közül a legészakibbat, Flachgau-t. Északnyugaton Bajorországgal határos 150 269 (2007-ben) lakosával Bécs, Graz és Linz után a negyedik legnagyobbb osztrák város. Agglomerációjában mintegy 210 000 ember él. Vonzáskörzete túlnyúlik a tartomány határain délnyugat-bajoroszági és felsőausztriai területekre. A várost gyakran Mozartstadtnak is nevezik, hiszen itt született és rövid életének több mint a felét itt is töltötte Wolfgang Amadeus Mozart. Egy hercegérseki városbíró névszerinti említésével (eredetileg először 1120/30 táján) Salzburg tekinthető a mai Ausztria legrégibb városának. Salzburgban mindenekelőtt a legkorábban benépesült Óváros és a Helbrunni kastély rendelkezik különösen nagy múltra visszatekintő kulturális hagyományokkal. Itt találhatók többek között: Közép-Európa legnagyobb épen maradt katonai építménye (Festung - Hochensalzburg), a világ legrégebbi fennmaradt kötélvasútja. (Reißbahn) Híres barokk építészetéről, jelentős történelméről és mint az Alpok kapuja.

Első nekifutásra gyomrunkat próbáltuk egy kis kajával kielégíteni, hogy bírjuk estig. Sikerült egyből megtalálni Salzburg talán leggagyibb éttermét. Végül is a kaja annyira nem volt ehetetlen (halleves, rántott hal kombináció), de a hely eléggé a régi szocreálos menzák hangulatát idézte. Az asztalok kissé koszosak voltak és mivel kint választottunk helyet ezt a helyzetet megfűszerezték a hulló gesztenyék...többszöröses veszélyeztetettek voltunk.

Egy darabig az óváros utcáin sétálgattunk...Ezek az utcák az esztétikai szépségen túl azért is nagyon látványosak, mert a szigorú műemlékvédelmi előírásoknak köszönhetően, minden történelmi és művészeti korszakból megmaradtak épületek, köztéri szobrok és paloták. Olyan házakat láttunk amelyek 1408-ban épültek, majd 2006-ban újítottak fel. A Mönchsbergen, Salzburg tetői fölött a Modern Múzeum melletti vendéglő-kávézó teraszán nagyon finom fagyit ettünk és közben az alattunk elterülő várost és a panorámát csodáltuk.

Messze volt még az este, ezért megtámadtuk a hegyet és részben gyalog, részben a helyi "sikló" segítségével felmentünk a várba. A salzburgi várat (Hohensalzburg) 1077-ben építették, és jelenleg is kiváló állapotban van. A közel 900 éves fennállása óta egyszer sem sikerült bevennie egyetlen ellenségnek sem. Nyaranta művészakadémia üzemel a vár környékén, ahová a világ minden tájáról érkeznek az alkotók. Európa legnagyobb, teljes épségében megmaradt középkori építménye. Az eredetileg kisebb, fából készült várat 1077-ben Gebhard hercegérsek építtette az invesztitúraharc idején, majd a 11-13. század folyamán egyre több védfalat, bástyát toldottak hozzá. A bevehetetlennek tartott erőd mai méretét 1527-ben érte el, a 17. században pedig az északi oldal védelmi rendszerével bővült. 1816-tól a második világháborúig kaszárnyaként üzemelt. Mire alaposan bejártuk a várat, megnéztük a Marionett Múzeumot addigra megfelelőképpen megszomjaztunk....nagyon finom barna búzasört csapoltak a vár teraszán lévő kerthelységben....íme a bizonyíték:

Mire a hegyről visszaértünk a városba igencsak besötétedett és eléggé fáradtak voltunk a nem átaludt éjszaka, a hoszzú út és a mozgalmas nap után, így nem sok kedvünk volt továbbsétálgatni. Visszamentünk a szállodánkba és rövid friss fényképszemle után zuhany, majd lefekvés következett.

Reggel....mit reggel...hajnali 6 órakor szembesültünk azzal, hogy bizony egy templom mellett lakunk és itt bizony harangoznak. Nem is akármennyit! Mindjárt negyedóránként, amire két perces késéssel visszaválaszolt a közeli másik templom. Megérkezésünkkor észrevételeztük, hogy a szálloda mögött egy nagyon csöndes régi temető van és ahol temető van, ott bizony templom is van. Hát igen...a templom szerves kelléke a harang és ebből Salzburgban igen-igen sok van.

Reggeli után mindjárt ismét nyakunkba vettük a várost, elsőként mindjárt a közelben lévő Mozart lakóházát és a Mirabell parkot néztük meg.

Salzburg legnagyobb nevezetessége természetesen Mozart, aki rengeteg időt töltött szülővárosában. Ennél többet csak abban a bizonyos keményfából ácsolt zötykölődő konflisban, amely egész életén át tartó utazásán elkísérte. Ha Salzburgban tartózkodott jószerivel csak mulatott. Míg Bach a bécsi Zimmermann féle kávéházban boldogította a helyi arany ifjakat, addig Mozart- jó nyolcvan évvel később- a salzburgi Makart téren mulatozott legközelebbi barátaival. Mozart lakóházának többi részében egyébként tánciskola üzemelt akkortájt az ügyetlen úri ifjak, és sznob előkelőségek számára, akik soha nem nézték jó szemmel, Mozarték duhajkodását a szomszédban. A csendőrségnek rendre ki kellett vonulnia a Makartplatz 8 szám alá csendháborítás miatt. Kaptunk angol nyelvű idegenvezetést elektronikus formában, így igen nagy információ mennyiség zúdult ránk, mindent megtudtunk amit eddig még nem nagy zeneszerzőnkről.

A Mirabell parkban, a többnyire amerikai turisták által látogatott, kackiás barokk sövénykertben, míg mi európaiak újraéljük a késő XVII századi pompát, bujaságot, kellemet, életörömöt és jólétet, az amerikai turisták a Muzsika hangjai című musical forgatási helyszíneinek okán időznek el hosszasan. Az eredetileg “Altenau”-nak nevezett Mirabell palotát 1606-ban Wolf Dietrich megbízásából Saloma Alt számára építették. Különösen figyelemre méltó a Raphael Donner által készített, márványból készült Angyal lépcső, amely Közép-Európa legszebb, márványból készült esküvői terméhez vezet.
A Mirabell parkban görög mitológiai ihletésű szoborcsoportok láthatók. Zwergel-kert, Barokk múzeum, Szabadtéri színpad. A kertet a kongresszusi épület és a gyógyszálló határolja. Gyakorlati tanács: ha valakinek szándékában áll a Mozart szülőházát is meglátogatni ajánlatos a Mozart lakóháza meglátogatása kapcsán vásárolt jegyet megtartani, ugyanis annak felmutatásával 2 eurót lehet megspórolni.

A Getreidegasse 9. szám alatt élt Leopold Mozart családja 1747 és 1773 között. Itt született Wolfgang Amadeus Mozart 1756-ban. A Mozart család lakása ma múzeum. Híres a gyűjteményben Mozart gyermekhegedűje, koncerthegedűje, klavikordja, a kalapács-zongora, továbbá a családi fényképek és levelek. Az ablakokból egy közeli piactérre nézhettünk, ahol a Mozart típusú édességek, emléktárgyak minden mennyiségben és variációban megtalálhatóak voltak. Hatalmas barokk épület határozza meg az Óváros képét és ez a salzburgi Dóm. Az első dómépítés 774-ben Szent Virgil (745-784) nevéhez fűződik. Egy 1598-as tűzvészt követően 1614-ben Markus Sittikus püspök kezdte meg az újjá építést Santino Solari tervei alapján. 1628-ban avatta fel Paris Lodron hercegprímás. Mellette közvetlenül a püspöki rezidencia épülete található,belül a püspöki rezidencia gazdagon díszített helyiségeivel, a salzburgi hercegprímások reprezentációs és lakóhelyiségeivel. A Dóm melletti téren egy fura "Mozart kugli" tetején egy fura figurával. Előtte nap a várból láttuk őklemét és első látásra azt hittük, hogy az egy élő ember. Nem sikerült megfejteni, hogy mit jelképez és azt sem, hogy miért van ott.

Mire bejártuk az Óvárost minden látványosságával igencsak megéheztünk, így stílusosan a Mozart Cafe-ban est-ebédeltünk. Gyors átöltözés után a reptérre vettük az irányt, ahol egy kolleganő ajánlására egy repülő hangárt készültünk meglátogatni. Kissé kalandosra sikeredett a kijutás, mert a repülőteret ugyan megtaláltuk, de annyira nem volt egyértelmű, hogy most hol is van az a híres neves-nevezetes hely. Érdemes a Mirabell Platz-ról a 2-es busszal menni a Karolina gasse-ig, onnan pedig pontosan 600 m gyalogosan. Ez egy hatalmas üveg építmény, vendéglővel, bárral és egy igen jelentős Red-Bull, Toro Rosso kiállítással. Volt repülő, helikopter, Forma1-es autó, rali autó....szóval tömény élvezet. A hangár kupolájában egy exkluzív koktélbár volt, ahova egy keskeny üveg hídon lehetett feljutni. Ki nem hagytuk volna semmi pénzért egy jó kis koktélt....tényleg exkluzív volt...

Miután arrafele menet tökéletesen kitapasztaltuk az utat, a visszaúton lazán vettünk minden akadályt. Még volt kedvünk a szállodánk közelében lévő teraszon ücsörögni, borozgatni és nézni az esti gyalogos forgalmat. Salzburgban nem ritka látvány nőket és férfiakat népviseletben látni, ami a nők esetében igen látványos, hiszen nem láttam két egyforma drindli kombinációt. Azt nem tudom, hogy ez a turistáknak szól, vagy tényleg kedvtelésből, büszkeségből hordják, de szép és értékelendő hagyomány.

Nem merő véletlen volt, hogy hajnalban ismét harangszóra ébredtünk, majd reggeli után meglátogattuk a szállodánk melletti temetőt. Szeretek temetőbe menni, ha idegen helyen járok, hiszen annyi mindent elárul a városról, az emberekről, a szokásokról.

Csak a rend és szokás kedvéért vásároltunk néhány helyi specialitást (Mozart kugli, Mozart tallér, Mozart likőr...) az otthoniaknak aztán gyors kijelentkezés után autót kihoztuk a mélygarázsból (az ára nagyon fájt: 17,50 eur/nap) és irány haza. Bécsben a Nordsee-ben megebédeltünk, Reni maradt Bécsben és meg elvágtattam Budapest irányába......összegezve: gyönyörű őszi napsütésben, fantasztikus városban, mozgalmasan, izgalmasan és nem utolsó sorban nagyon jó társaságban telt a hétvége. Pusszancs.....

Madonna koncert

Nem vagyok egy fanatikus Madonna rajongó, de Erika barátnőmnek köszönhetően (ő volt a főszponzor a jegyeket illetően) elmentünk a koncertre. Amíg még friss az élmény, gyorsan leírom érzéseimet....

Kellemes nyári sétának szántuk az utat a Kincsem Parkig és bár tudtuk, hogy egy 8 órára meghírdetett koncert a legjobb esetben szokott 9 körül elkezdődni, mégis elmentünk időben, hogy nyugodtan sétálhassunk és találjunk egy viszonylag jó helyet, egy nem túl zsúfolt helyen.

Fél tíz körül kezdtem érezni, hogy jó lenne, ha már elkezdődne, de sajnos még tízkor is csak reménykedni lehetett abban, hogy talán egyszer lesz koncert. Időközben Paul Oakenfold lenyomta a bemelegítő szettjét, aztán ismét leült a hangulat. A körülöttünk lévő emberek lázasan telefonálgattak ismerősöknek, hogy megtudakolják, hol marad már a "naccsasasszony", mert hát a jegyet mi vettük meg, olcsónak még a legjobb indulattal sem mondható áron, ő neki meg az lett volna a dolga, hogy időben kitolja a kis fenekét és cserébe énekelgessen nekünk.

Negyed tizenegykor elkezdődött a koncert......

Az animációs bevezetőt követően megjelent a színpadon, és bár csak nagyon messziről láttuk, mégis leírhatatlan érzés volt, hogy ekkora SZTÁR-t végre a saját szemünkkel láthatunk!

Önmagában a show fantasztikus volt, látványos, világszínvonalú táncosokkal, profin összerakva, de én nem ezt a Madonnát szeretem. Szeretem, ha egy dalnak van eleje, közepe, vége és dallama, nem nagyon szeretem a szintetizátoros, tehnos tucc-tucc zenét. Tesóm szerint túlságosan konzervatív vagyok, mert haladni kell a korral. Ha ez így van akkor vállalom, hogy maradi vagyok, de a régi nótákat, az eredeti mivoltukban jobban szerettem.

Szájtátva figyeltem, hogy micsoda munkabírással csinálja végig a műsort, a szinte színizom nő, beugrálta a 2500 m2-es színpadot, csúszott - mászott, vonaglott....beigazolódott az is, hogy azért ő sem földönkívüli lény, ugyanis ilyen helyzetekben a playback csodákra képes. Amikor tényleg ő énekelt, akkor állt, maximum közlekedett a színpadon.

Volt orosz roma zenekar, besegítettek a La Isla Bonita-ba, majd mialatt sokadszorra átöltözött még lenyomtak egy önálló nótát is.

Nagy kár, hogy Madonnát pont talán a leggyengébb lemeze után kellett vendégül látnunk, hiszen a műsor nagyjából egyharmadát a Hard Candy számai tették ki, miközben akkora slágerek maradtak ki, mint a Hung Up és a Borderline, olyan, koncerten évek óta nem játszott klasszikusokról nem is beszélve, mint a Beautiful Stranger, a Who's That Girl, a Material Girl vagy a Secret és még sorolhatnám. Erre persze lehet mondani, hogy tetszett volna megnézni egy setlistet, én viszont erre azt mondom, hogy nem vagyok rajongó, viszont örültem volna, ha tényleg a jó számait játssza, nem pedig a vacak új lemezét próbálja rám erőltetni, mert az úgysem fog menni.

Fél tizenkettő környékén elkezdett szakadni az eső, amit egy darabig mindenre elszántan próbáltunk nem tudomásul venni, de mivel úgy gondoltuk (rajtunk kívül még egy pár ezren), hogy Madonna néni egy tüdőgyulladást nem ér meg, elindultunk haza. Özönlött a tömeg kifelé miközben látszólag javában zajlott a koncert. Még el sem értük a Kerepesi sarkát mire teljes csönd lett. Még bent voltunk mikor lenyomta az utolsó nótát, majd egy Michael Jackson remix következett, de akkor Ő már nem volt sehol. A remix végén megjelent a GAME OVER felirat, így se visszatapsolás, se ráadás nem volt.

A közönség azért igyekezett jól érezni magát, úgyhogy könnyen lehet, a többségnek még mindig tátva maradt a szája a csodálkozástól, és nem értik, hogyan lehet valakinek hiányérzete egy ilyen show után. Pedig csak arról van szó, hogy akinek ilyen életműve van, abból könnyedén össze lehetne állítani egy közönségbarátabb setlistet is, ami nem akar mindenáron őrült modernnek hatni, viszont komolyabban veszi a szórakoztatást. Mert itt ugyan voltak momentumok, amikor az ember úgy érezte, hogy jó, hogy mindennek részese lehet, de Madonna Louise Ciccone sem gondolhatja komolyan, hogy van ember, aki kifejezetten a Hard Candy vagy a kabbalizmus miatt lett a rajongója.

A főtanulság: soha többet nem megyek koncertre esőkabát nélkül!

Balaton és a magyar egészségügy

Eredeti terv szerint csajos hosszú hétvégét terveztünk Zamárdiban. Szerdán mentünk és szombat délutánig (a Madonna koncert miatt) terveztük az ottlétet. Kellemesen pihengettünk, napozgattunk, olvasgattunk, kártyázgattunk, borozgattunk...olyan kis punnyadós napoknak indultak. Pénteken Gyuszi beugrott Zsombival, de kiderült, hogy rosszul érzi magát, így kénytelenek voltunk meglátogatni a Siófoki kórházat. Áldatlan állapotok, szervezetlenség, káosz és nagy tömeg fogadott. Két óra hiába való várakozás után feladtuk és feljöttünk Pestre.

Időközben a tudakozó kétszer is megerősítette, hogy az Uzsoki Kórház az ügyeletes, de a helyszínen azt sem tudták miről beszélünk. Hosszas telefonálgatás után senki nem tudott információval szolgálni arról, hogy melyik az ügyeletes kórház. Végül felhívtam a mentőket, de ők sem tudták megmondani, hogy hova menjünk, mert mint kiderült ebben a Mindenható Ágynyilvántartó az illetékes (Tel: 311-6000 ha esetleg szükség lenne rá). Ergó, ha rosszul vagyok előbb az Ágynyilvántartót hívjam és kérdezzem meg, hogy ha netán a mentő még életben talál, akkor hova vigyen.

Anno, mindig azt mondogatták, hogy az iskola az életre készít.... eddigi tapasztalataim alapján, még nem kellett se deriválnom, se integrálnom, de bizony jól fogott volna, ha megtanítják, hogy az Ágynyilvántartó életmentő információval tud szolgálni, ha az ember fia/lánya bajban van.

Hosszú nyomozás után sikerült kideríteni, hogy a Péterrfy kórházban minden valószínűség szerint hozzánk fognak szólni, így oda mentünk és miután hasztalanul próbáltak megzsarolni a beutaló bemutatásával, fogadtak, tesóm megvizsgálták és végül egy laza kis vakbél műtéttel zártuk az estét.... Hát ilyen az egészségügy ünnepekkor kishazánkban.....

Anna Karenina a Madáchban

A női nem erejének, szépségének és kiszolgáltatottságának eposza Tolsztoj regénye. Az Anna Karenina az író egyik legtökéletesebb alkotása, a szerelem, a szenvedély és a házasságtörés legizgalmasabb műve, mely a világirodalom női hősei közül talán a legjelentősebb.
Ha a melodráma műfaj eredetét keresnénk, több ős mellett nyilvánvalóan felbukkanna Tolsztoj eme klasszikusa, az Anna Karenina is, hiszen a cselekmény szintjén valóban egy szerelmi háromszög romantikus, tragikus kimenetelű történetét meséli el. A címszereplő egy erős asszony, aki a társadalmi kiközösítést és fia elvesztését is vállalja emelt fővel szerelméért – a szüzsé korántsem egyedi, azonban a Miklós Tibor–Kocsák Tibor szerzőpárosnak ez tetszett meg, és ezt dolgozták át musicall-operává. Amit ma este láttam Az alkotók csontra csupaszították Tolsztoj művét, így a realista elbeszélőstílus helyett a cselekmény, a zene és a színházi forma hivatott arra, hogy lekössön bennünket. Ez pontosan addig zajlik, amíg a díszlet érdekességének a felfejtése tart. Ugyanis a Szerednyey Béla tervezte játéktér nem szokásos musical-díszlet, hanem tizenkét óriásfüggöny, folyamatosan más-máshogyan beállítva. A jelenetek elején állóképre vetítve áll a helyszín és az időpont – ez kevéssé kreatív forma, de akad ötlet is a technikához: a lóverseny-jelenetnél kifejezetten jó megoldás (a színpadon a tribün, míg a verseny fátyolvászonra, eléjük vetítve látható). Szintén jó a koreográfia, különösen a tömegjeleneteknél látszik, hogy a tánc nem öncélú show-elem, hanem nyomatékosító vagy cselekményszervező erővel rendelkezik, s kiemelkedik ezek sorából is a második felvonás végén látható báli jelenet. Azonban a lassan előrehömpölygő történet kifejezetten nehezen és döcögősen van elbeszélve. A lassan festegetett, újabb és újabb helyszínekre szervezett jelenetek egy-egy állapotot mutatnak meg, hogy az aktuális fordulat aztán hirtelen megtörténjék (jobb esetben, ugyanis van, amikor a fordulat abban áll, hogy valaki jön és bejelenti), majd teret és időt váltunk. Nem tudtam, hogy az eleje most a vége, vagy fordítva??...A lassú festegetésnek a második felvonás közepén szakad vége. Itt az alkotók talán azt érezték, hogy elgaloppírozták magukat terjedelmileg, mivel innentől mindenféle körítés nélkül, puskaropogásszerűen sorjáznak a fordulatok (egyikét-másikát három mondatban intézik el), felébresztve az előadást; csak úgy porzik a függönyt tartó két karnis, úgy pörgetik, hogy a tetőpontot elérvén Anna szembesüljön azzal, hogy Vronszkij már nem szereti őt, s végső döntésre jusson. Kocsák Tibor zeneszerző könnyen fogyasztható és szerencsés hangszerelésű zenét szerzett, amelynek van egy jól megjegyezhető főmotívuma, s ugyanő vezényli biztos kézzel az egyébként nagyon jól teljesítő zenekart. A párbeszédek azonban meglehetősen leegyszerűsítettek, sok esetben közhelyesek, didaktikusak, irodalmi szempontból talán leginkább a giccs kategóriájába lehetne sorolni az időnként – főleg a gyorsan pergő epizódok esetében – nevetségességig natúr és célratörő szövegeket. A karakterek a musicalesítés ipari folyamata során megszabadíttattak sajátosságaiktól, jellemük tökéletesen archetipikussá vált (az amorózó Vronszkij, a megcsalt férj Karenin stb.), s bár Szerednyey rendezőként érezhetően törekedett a figurák megkülönböztethetőségére, a történet fősodra egyértelműen kiválasztja, hogy kire irányul figyelem, és ki az, aki belevész a tömegbe. Debreceni Csaba Vronszkija előredüllesztett mellel, határozottan néz a távolba, illetve szerelmére. Polyák Lilla (Anna) visszafogott gesztusokkal érzékelteti a nő őrlődését a két férfi közt, ám ezzel együtt egyértelmű a szimpátiája is és a hangja az maga a tökély. Sasvári Sándor Kareninje néha kiesik a rendező által szabott keretekből, és elveszíti a mértéket az érzelmi túlfűtöttség ábrázolása közepette, hangképzésének sajátossága, hogy az 'r' hangzókat furcsán, jellemzően raccsolva énekli ki. A többiek többnyire megfelelően hozzák a sablonokat, az éneklést tekintve pozitív irányban Barát Attila (Levin), Mahó Andrea (Kitty) és Barabás Kiss Zoltán (Pópa) teljesítménye lóg ki.

Feszítő probléma az előadással, hogy dramaturgi nyesőolló nem vett benne részt, így válnak egyes jelenetek elviselhetetlenül hosszúvá, mások nyúlfarknyi rövidségűvé, s emiatt telik meg a látvány is néha üresjárattal: a túlmagyarázottsággal, a körülményességgel nem tud mit kezdeni a rendező. Egyet azonban le kell szögeznünk: az irodalmi élményt semmilyen mértékben sem helyettesíti a zenés produkcióváltozat.

Azt gondolom, hogy egy ilyen fantasztikus darabból, ilyen nagyszerű zenével és magas hangi kvalitásokkal rendelkező énekesekkel sokkal jobbat és maradandóbbat lehetett volna alkotni. A közönség természetesen maximálisan hálás volt és vörösre tapsolta a tenyerét, de ez a gesztus inkább szólt a színészek-énekesek teljesítményének és erőfeszítésének mintsem a rendezésnek. Ha nem ismertem volna a történetet, nem biztos, hogy sikerült volna kihámozni a lényeget, a mondanivalót....Mindezek után mégis azt mondom, hogy sajnálnám, ha nem láttam volna az Anna Karenina Kocsák-féle értelmezését.

Psota Irén a kortalan és halhatatlan

Húsvét előtti szombati délutáni programként a Madách Stúdió színpadán a Psota!Psota!Psota!....Egy érzelmes, ugyanakkor beszélgetés a Nagy Halálról, a Nagy Utazásról, a Nagy Találkozásról és sok minden egyébről, ami hozzátartozik a színjátszás csodájához. Psota Irén ugyanúgy szólt hozzánk, mint pályája kezdetén, szenvedéllyel, hittel, töretlen energiája kiapadhatatlan. Humora és tragikuma egy tőről fakad, életöröme ugyanolyan gazdagon buzog, mint a hajdan volt kislányé,aki egyszer elhatározta, hogy színésznő lesz. Beszélgetőpartnere szeretett kollégája, Kautzky Armand. A műsorban elhangzottak kedvenc dalai, élőben és felvételről, vetítések, részletek az előadásokból és filmekből. Egy vidám, érzelmes, nagyszerű est tanúi és résztvevői lehetünk.

Nagyon nehéz Psota Irénről írni, hiszen a Kaukázusi krétakör szegény szolgálólányától a Koldusopera Pollyján át Yermáig mindent eljátszhatott. Nem lehetett beskatulyázni, tragédiától a komédiáig mindenben nagyszerűt alakított. És ez így volt tegnap este is: önfeledten nevetett a közönség a poénokon, ritmusra járt a láb mikor szólt a dal, majd pattanásig feszült volt a hangulat mikor majdnem belehalt a Margarida asszony monológjába....

Személye jelenség, figura, mi átcsillan a szerepeken, legyen az Brecht Kurázsi mamája, a Koldusoperából Polly, a rajzfilmek közül Kotkoda vagy Vilma a Frédi és Béniből, vagy egy olyan megdöbbentő erejű szerep, mint a Roncsderby című monodráma, melyben egyetlen szereplőként nyűgözi le nézőit saját magát alakítva.Vagy említhetnénk a filmeket is, melyekben játszott: a Szent Péter esernyője, Az oroszlán ugrani készül, a Szabadíts meg a gonosztól, és így még közel sem teljes a skála. Kevés olyan tehetséges és különleges színész van ma a magyar művészvilágban, mint Psota Irén. A művésznő 80 évesen is játszva adja elő a legnehezebb monológokat és különösebb bemelegítés nélkül énekel tökéletesen.

A közönség állva vastapssal köszöntötte, az ünnepelt pedig, bár megfogadta, hogy nem sír, a végén mégis elérzékenyült.

Jövőre veled ugyanitt!

Adott egy nő. Adott egy férfi. Van gyerek -szám szerint hét. Adott egy hotelszoba. Adott a házasság köteléke is. Csak épp nem egymással. Szeretni azt, aki igazán soha nem lehet a mienk, mert családja van , és adott esetben a családját választja saját boldogsága helyett. Mi marad? Lopott percek, órák? Egy ellopott februári hétvége. Minden évben, csak ennyi... se több, se kevesebb. Adott tehát két ember, aki az idők során, szőröstül- bőröstül megismeri egymás rezdüléseit, életét. Kit csalnak meg? A feleségüket? A férjüket? A gyerekeiket? Saját magukat! Egy abszurd szerelem, gyönyörű története. Lehet nevetni? Igen! Lehet sírni? Igen! Hol mindkettőt egyszerre!

A darabot láttam már sok páros előadásában, de amit ez a két színész-énekes (Janza Kata - Bereczki Zoltán páros) alkotott....lenyűgőző volt.... Kellemesen csalódtam Janza Kata Doris-ában, rájöttem, hogy az eddigi tapasztalataimtól eltérően humora is van. Bereczki képességeit illetően nem is voltam kétségeim, de ez most ismét beigazolódott... Jól megrendezett, táncokkal és dalbetétekkel fűszerezett kerek produkció volt!

De ki a Vörös Pimpernel?

Szolnoki Szigligeti Színház vendégszereplése a Thália Színházban, a gyereklányként Angliába került Orczy Emma bárónő 1905-ben megjelent regénye, A Vörös Pimpernel alapján készült musicallal....

A darab zenéjét Frank Wildhorn, a szövegét Nan Knighton írta. A francia forradalom legvéresebb szakaszában játszódó romantikus musical főhőse egy minden ízében angol nemes. A Vörös Pimpernel álnevet viselő báró eszmei elkötelezettségből és emberségből furfangosabbnál furfangosabb módon francia arisztokratákat ment ki sokszor egyenesen a guillotine alól. A francia kormány Angliába küldött kopói és spiclijei semmilyen eszköztől, így a zsarolástól, emberrablástól, gyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy kézre kerítsék az átkozott angolt. A Vörös Pimpernelt ifjú barátainak és híveinek maroknyi csapata, valamint szerelmes hitvese, az ünnepelt francia színésznőből előkelő angol bárónévá lett szépséges Marguerite segíti, hogy elkerülje a halálos csapdákat és sikerre vigye a jó ügyet…

Véleményem szerint egy színre vitt előadásnak kell alakítani a helyi igényeket és erre a küldetésre tökéletesen alkalmas ez a musical komédia. Könnyed és szórakoztató témájával, nem túl mélyen szántó mondanivalójával és könnyen befogadható zenéjével. De csak akkor, ha azok, akik hozzányúlnak a műhöz, ugyancsak igényesek és nem kevésbé alázatosak a saját munkájukkal szemben. A látványos díszletek és jelmezek, a kimunkált koreográfia precíz és hatásos világítás tette még hatásosabbá, hogy mindezek növeljék a Wildhorn slágerek egyébként is vitathatatlan életképességét. Arról pedig, hogy a nézők a szó legnemesebb értelmében vett játékot lássanak a színpadon, a színész-rendező mellett leginkább Csengeri Attila, Bardóczy Attila és Dósa Mátyás gondoskodtak, akik látható/hallható örömmel bolondoztak az eredetileg Orczy Emma bárónő által a XX. század elején szövögetett cselekmény akciódús szálainak össze-, vissza-, majd kigombolyítása közepette. A női főszerepben azt a Koós Rékát láthatjuk, akinek a humor szintén vérében van. Ezúttal azonban neki osztották a legkevesebb vicces lapot, ezen az estén Ő inkább a romantikáért és a drámáért felelős. Rizsporos parókában és komoly kosztümökben kell komoly helyzetekben komolyan helytállnia. És Ő megteszi. Mondom ezt akkor is, ha rajta láttam a legnagyobb megilletődöttséget. Ez a „drukk” a főszerepen felül elsősorban a teljes létszámú családi jelenlétnek szólhatott. Kellemes csalódás volt számomra Dósa Matyi hangja, ugyanis eddig csak a Barátok közt hiperfrusztrált Tónijaként láttam őt, de most kiderült, hogy ez a fiú igenis tud énekelni és ráadásul nem is akárhogy. Kissé megijedtem Molnár László első dalánál, hogy ebből "baj" lehet, de szerencsére a hangosítónak sikerült javítani a beállításon. Kár, hogy emiatt pont a legszebb dal nem volt tökéletesen élvezhető...

Csengeri Attila a nagy kedvencem természetesen hozta azt formát amit tőle minden helyzetben elvárok és meg is kapok. Összegezve a látottakat és hallottakat, egy szinte tökéletes előadást láthattam, így egy tízes skálán 10 pontra tudom értékelni!

Mellékes Kellékes.....

A Kellékes tulajdonképpen egy másfélórás egyszereplős nagymonológ, Kern András egyszemélyes színháza. A történet szerint Bieder József kellékes egy elmaradt előadás napján pakolászás közben váratlanul közönséget talál a nézőtéren, akiket jobb ötlet híján megpróbál szóval tartani. De csak amíg a Sanyi ide nem ér... Sanyi persze sosem érkezik meg, csak telefonon közli: köszöni egy élet munkáját, Bieder Józsefnek holnap már nem kell bejönnie dolgozni. A két esemény között eltelt szűk másfél órában az egykori alkoholista, tehetségtelen segédszínész élete legjobb alakítását nyújtja, az üres színpadon - s feltehetőleg csak a fejében létező közönség előtt - állva negyven év színházi élménye elevenedik meg, úgy, ahogyan csak ő láthatta. Úgy, ahogyan a színfalak takarásában megbúvó örök láthatatlanok látják azokat, akik a fényben állnak. Bieder egyszerre csodálja és veti meg a színház világát, menekülne belőle, de szüksége van rá, mint halnak a vízre. Fuldoklik a gondolattól is, hogy vége lehet. Hogy vége van. A "kellékes" lélekábrázolásában Kern több, jellemzően hullámvonalon halad, mintha a darab viharában maga is eltévedne néha.

Ahogy Bieder szégyenlősen belefog meséjébe, megtudjuk mi a különbség a díszlet és a kellék között, és hogy Rómeónak mindent szabad, aztán mélyebb vizekre evezünk és az anekdoták között kellékesünk észrevétlen azzá a színésszé válik, aki mindig lenni akart. Minden kellék az ő keze alá dolgozik, sajnos néhol túl kiszámíthatóan is. Parodista vénája, amiben Kern zseniális öt nyelven kibontakozik, klasszikus színházi karikatúrák kelnek életre, és a jellemek között valós személyek bukkannak fel. Bieder eljátszik mindent, amit az elmúlt negyven évben szeretett volna, és ezúttal minden(ki) szöveg(e) az eszébe jut.

Nem tudom, hogy Kernnek volt rossz napja, vagy a rendezésnek nem sikerült brillírozni , de a parodista jeleneteket leszámítva z előadás igen laposra sikeredett. Mondhatnám azt is, hogy egyáltalán nem voltam elájulva tőle és a ahogy a közönségen végig néztem, ezzel nem voltam egyedül. Sokan előadás alatt távoztak, még csak esélyt sem adtak annak, hogy talán a végére kikerekedik a történet. Én megvártam, de hiába. Talán, ha nem egy "nagy" színpadra kerül, hanem egy kis stúdió színpadra, ahol nincs ekkora távolság a "kellékes" és a néző között, akkor lehet, hogy talán több intimitás szorult volna benne...talán élvezhetőbb lett volna....de ezt már soha nem fogom megtudni....egyszer meg lehet nézni, futottak még kategória darab....

És mennyi szerelem!

Hogyan forgatja föl egy hirtelen fölbukkanó, konzervatív lány két, a világot igencsak kritikus módon szemlélő agglegény, egy laptulajdonos és egy író életét San Franciscóban? Szerelmi háromszög egy Neil Simon darabban, a Madách színházban.

A hatvanas években egy San Francisco-i legénylakásban két, a külvilággal igen kritikus fiatalember, a cinikus, ám jóképű lapkiadó, Andy (Csányi Sándor -C-) és a tehetséges, ám ügyefogyott író, Norman (Szente Vajk - B-) tengeti életét szegényes körülmények között. Egy nyári napon szomszédjukba költözik a konzervatív gondolkodású Sophie (Oroszlán Szonja - A-), akinek megjelenése természetesen felborítja a két agglegény életét. Ha egy romantikus komédiáról beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy A, B és C szereplővel rendelkezik, amelyben maximális oda-vissza kihasználtság esetén sokfele röpülhetnek Erósz nyilai. Itt kezdetben mindössze B pistul bele C-be. Később C döbben rá, hogy veszettül odavan A-ért, különösen annak testi összetevőiért. Ez a rádöbbenés egészében a kellemesebb jelenetek közé tartozik, akárcsak A és B hosszas előkészületek után meg nem vívott karatecsatája. Végül A őrjöng ugyanúgy C-ért, ahogy két és fél órával korábban B. Ez utóbbi hoppon marad.

Szereplők: Csányi Sándor, Oroszlán Szonja és Szente Vajk. Az előző kettőt már láttam filmben játszani, de az utóbbiról még nem tudtam semmit.

Csányi nem tartozik a kedvenceim közé és ez most sem változott....nehezen vette a gyors, hadarós párbeszédek buktatóit. Nem csak bele kavarodott mondandójába, hanem ráadásként még érteni sem lehetett beszédét. Számomra néha már az amatőrség szintjét súrolta (nem tudott mit kezdeni a kezeivel, ezért folyamatosan az orrát bökdöste) Őszintébb pillanatai akkor melengetik a néző szívét, amikor diskurálóbb hangvételbe, oldottabb (szinte próba-) hangulatba vált, a technikázó, sematikus, gegbiztos alakítást alkalmibb, vagányabb stílusra cserélve.

Oroszlán Szonja, kellemes meglepetés volt, mert filmes előéletéből merítve, egy nyávogó nyafka tyúkra számítottam, ehelyett viszonylag jól összeszedetten megoldotta az Amerika mítoszért szolga lelkűen rajongó naiv lányt szerepét, aki oda-oda mondogat a két "Balhé" csináló fiatalembernek.

Szente Vajk a háromszög legokosabb, de zsenialitásában meg nem értett, "lúzer" tagja, sziporkázott a szerepében. Az ő személye zseniális választás volt!

A téma népszerű, nagyszerű két és félórás önfeledt szombat esti szórakozás, mindenkinek jó szível ajánlom....