Madonna koncert

Nem vagyok egy fanatikus Madonna rajongó, de Erika barátnőmnek köszönhetően (ő volt a főszponzor a jegyeket illetően) elmentünk a koncertre. Amíg még friss az élmény, gyorsan leírom érzéseimet....

Kellemes nyári sétának szántuk az utat a Kincsem Parkig és bár tudtuk, hogy egy 8 órára meghírdetett koncert a legjobb esetben szokott 9 körül elkezdődni, mégis elmentünk időben, hogy nyugodtan sétálhassunk és találjunk egy viszonylag jó helyet, egy nem túl zsúfolt helyen.

Fél tíz körül kezdtem érezni, hogy jó lenne, ha már elkezdődne, de sajnos még tízkor is csak reménykedni lehetett abban, hogy talán egyszer lesz koncert. Időközben Paul Oakenfold lenyomta a bemelegítő szettjét, aztán ismét leült a hangulat. A körülöttünk lévő emberek lázasan telefonálgattak ismerősöknek, hogy megtudakolják, hol marad már a "naccsasasszony", mert hát a jegyet mi vettük meg, olcsónak még a legjobb indulattal sem mondható áron, ő neki meg az lett volna a dolga, hogy időben kitolja a kis fenekét és cserébe énekelgessen nekünk.

Negyed tizenegykor elkezdődött a koncert......

Az animációs bevezetőt követően megjelent a színpadon, és bár csak nagyon messziről láttuk, mégis leírhatatlan érzés volt, hogy ekkora SZTÁR-t végre a saját szemünkkel láthatunk!

Önmagában a show fantasztikus volt, látványos, világszínvonalú táncosokkal, profin összerakva, de én nem ezt a Madonnát szeretem. Szeretem, ha egy dalnak van eleje, közepe, vége és dallama, nem nagyon szeretem a szintetizátoros, tehnos tucc-tucc zenét. Tesóm szerint túlságosan konzervatív vagyok, mert haladni kell a korral. Ha ez így van akkor vállalom, hogy maradi vagyok, de a régi nótákat, az eredeti mivoltukban jobban szerettem.

Szájtátva figyeltem, hogy micsoda munkabírással csinálja végig a műsort, a szinte színizom nő, beugrálta a 2500 m2-es színpadot, csúszott - mászott, vonaglott....beigazolódott az is, hogy azért ő sem földönkívüli lény, ugyanis ilyen helyzetekben a playback csodákra képes. Amikor tényleg ő énekelt, akkor állt, maximum közlekedett a színpadon.

Volt orosz roma zenekar, besegítettek a La Isla Bonita-ba, majd mialatt sokadszorra átöltözött még lenyomtak egy önálló nótát is.

Nagy kár, hogy Madonnát pont talán a leggyengébb lemeze után kellett vendégül látnunk, hiszen a műsor nagyjából egyharmadát a Hard Candy számai tették ki, miközben akkora slágerek maradtak ki, mint a Hung Up és a Borderline, olyan, koncerten évek óta nem játszott klasszikusokról nem is beszélve, mint a Beautiful Stranger, a Who's That Girl, a Material Girl vagy a Secret és még sorolhatnám. Erre persze lehet mondani, hogy tetszett volna megnézni egy setlistet, én viszont erre azt mondom, hogy nem vagyok rajongó, viszont örültem volna, ha tényleg a jó számait játssza, nem pedig a vacak új lemezét próbálja rám erőltetni, mert az úgysem fog menni.

Fél tizenkettő környékén elkezdett szakadni az eső, amit egy darabig mindenre elszántan próbáltunk nem tudomásul venni, de mivel úgy gondoltuk (rajtunk kívül még egy pár ezren), hogy Madonna néni egy tüdőgyulladást nem ér meg, elindultunk haza. Özönlött a tömeg kifelé miközben látszólag javában zajlott a koncert. Még el sem értük a Kerepesi sarkát mire teljes csönd lett. Még bent voltunk mikor lenyomta az utolsó nótát, majd egy Michael Jackson remix következett, de akkor Ő már nem volt sehol. A remix végén megjelent a GAME OVER felirat, így se visszatapsolás, se ráadás nem volt.

A közönség azért igyekezett jól érezni magát, úgyhogy könnyen lehet, a többségnek még mindig tátva maradt a szája a csodálkozástól, és nem értik, hogyan lehet valakinek hiányérzete egy ilyen show után. Pedig csak arról van szó, hogy akinek ilyen életműve van, abból könnyedén össze lehetne állítani egy közönségbarátabb setlistet is, ami nem akar mindenáron őrült modernnek hatni, viszont komolyabban veszi a szórakoztatást. Mert itt ugyan voltak momentumok, amikor az ember úgy érezte, hogy jó, hogy mindennek részese lehet, de Madonna Louise Ciccone sem gondolhatja komolyan, hogy van ember, aki kifejezetten a Hard Candy vagy a kabbalizmus miatt lett a rajongója.

A főtanulság: soha többet nem megyek koncertre esőkabát nélkül!

Balaton és a magyar egészségügy

Eredeti terv szerint csajos hosszú hétvégét terveztünk Zamárdiban. Szerdán mentünk és szombat délutánig (a Madonna koncert miatt) terveztük az ottlétet. Kellemesen pihengettünk, napozgattunk, olvasgattunk, kártyázgattunk, borozgattunk...olyan kis punnyadós napoknak indultak. Pénteken Gyuszi beugrott Zsombival, de kiderült, hogy rosszul érzi magát, így kénytelenek voltunk meglátogatni a Siófoki kórházat. Áldatlan állapotok, szervezetlenség, káosz és nagy tömeg fogadott. Két óra hiába való várakozás után feladtuk és feljöttünk Pestre.

Időközben a tudakozó kétszer is megerősítette, hogy az Uzsoki Kórház az ügyeletes, de a helyszínen azt sem tudták miről beszélünk. Hosszas telefonálgatás után senki nem tudott információval szolgálni arról, hogy melyik az ügyeletes kórház. Végül felhívtam a mentőket, de ők sem tudták megmondani, hogy hova menjünk, mert mint kiderült ebben a Mindenható Ágynyilvántartó az illetékes (Tel: 311-6000 ha esetleg szükség lenne rá). Ergó, ha rosszul vagyok előbb az Ágynyilvántartót hívjam és kérdezzem meg, hogy ha netán a mentő még életben talál, akkor hova vigyen.

Anno, mindig azt mondogatták, hogy az iskola az életre készít.... eddigi tapasztalataim alapján, még nem kellett se deriválnom, se integrálnom, de bizony jól fogott volna, ha megtanítják, hogy az Ágynyilvántartó életmentő információval tud szolgálni, ha az ember fia/lánya bajban van.

Hosszú nyomozás után sikerült kideríteni, hogy a Péterrfy kórházban minden valószínűség szerint hozzánk fognak szólni, így oda mentünk és miután hasztalanul próbáltak megzsarolni a beutaló bemutatásával, fogadtak, tesóm megvizsgálták és végül egy laza kis vakbél műtéttel zártuk az estét.... Hát ilyen az egészségügy ünnepekkor kishazánkban.....

Anna Karenina a Madáchban

A női nem erejének, szépségének és kiszolgáltatottságának eposza Tolsztoj regénye. Az Anna Karenina az író egyik legtökéletesebb alkotása, a szerelem, a szenvedély és a házasságtörés legizgalmasabb műve, mely a világirodalom női hősei közül talán a legjelentősebb.
Ha a melodráma műfaj eredetét keresnénk, több ős mellett nyilvánvalóan felbukkanna Tolsztoj eme klasszikusa, az Anna Karenina is, hiszen a cselekmény szintjén valóban egy szerelmi háromszög romantikus, tragikus kimenetelű történetét meséli el. A címszereplő egy erős asszony, aki a társadalmi kiközösítést és fia elvesztését is vállalja emelt fővel szerelméért – a szüzsé korántsem egyedi, azonban a Miklós Tibor–Kocsák Tibor szerzőpárosnak ez tetszett meg, és ezt dolgozták át musicall-operává. Amit ma este láttam Az alkotók csontra csupaszították Tolsztoj művét, így a realista elbeszélőstílus helyett a cselekmény, a zene és a színházi forma hivatott arra, hogy lekössön bennünket. Ez pontosan addig zajlik, amíg a díszlet érdekességének a felfejtése tart. Ugyanis a Szerednyey Béla tervezte játéktér nem szokásos musical-díszlet, hanem tizenkét óriásfüggöny, folyamatosan más-máshogyan beállítva. A jelenetek elején állóképre vetítve áll a helyszín és az időpont – ez kevéssé kreatív forma, de akad ötlet is a technikához: a lóverseny-jelenetnél kifejezetten jó megoldás (a színpadon a tribün, míg a verseny fátyolvászonra, eléjük vetítve látható). Szintén jó a koreográfia, különösen a tömegjeleneteknél látszik, hogy a tánc nem öncélú show-elem, hanem nyomatékosító vagy cselekményszervező erővel rendelkezik, s kiemelkedik ezek sorából is a második felvonás végén látható báli jelenet. Azonban a lassan előrehömpölygő történet kifejezetten nehezen és döcögősen van elbeszélve. A lassan festegetett, újabb és újabb helyszínekre szervezett jelenetek egy-egy állapotot mutatnak meg, hogy az aktuális fordulat aztán hirtelen megtörténjék (jobb esetben, ugyanis van, amikor a fordulat abban áll, hogy valaki jön és bejelenti), majd teret és időt váltunk. Nem tudtam, hogy az eleje most a vége, vagy fordítva??...A lassú festegetésnek a második felvonás közepén szakad vége. Itt az alkotók talán azt érezték, hogy elgaloppírozták magukat terjedelmileg, mivel innentől mindenféle körítés nélkül, puskaropogásszerűen sorjáznak a fordulatok (egyikét-másikát három mondatban intézik el), felébresztve az előadást; csak úgy porzik a függönyt tartó két karnis, úgy pörgetik, hogy a tetőpontot elérvén Anna szembesüljön azzal, hogy Vronszkij már nem szereti őt, s végső döntésre jusson. Kocsák Tibor zeneszerző könnyen fogyasztható és szerencsés hangszerelésű zenét szerzett, amelynek van egy jól megjegyezhető főmotívuma, s ugyanő vezényli biztos kézzel az egyébként nagyon jól teljesítő zenekart. A párbeszédek azonban meglehetősen leegyszerűsítettek, sok esetben közhelyesek, didaktikusak, irodalmi szempontból talán leginkább a giccs kategóriájába lehetne sorolni az időnként – főleg a gyorsan pergő epizódok esetében – nevetségességig natúr és célratörő szövegeket. A karakterek a musicalesítés ipari folyamata során megszabadíttattak sajátosságaiktól, jellemük tökéletesen archetipikussá vált (az amorózó Vronszkij, a megcsalt férj Karenin stb.), s bár Szerednyey rendezőként érezhetően törekedett a figurák megkülönböztethetőségére, a történet fősodra egyértelműen kiválasztja, hogy kire irányul figyelem, és ki az, aki belevész a tömegbe. Debreceni Csaba Vronszkija előredüllesztett mellel, határozottan néz a távolba, illetve szerelmére. Polyák Lilla (Anna) visszafogott gesztusokkal érzékelteti a nő őrlődését a két férfi közt, ám ezzel együtt egyértelmű a szimpátiája is és a hangja az maga a tökély. Sasvári Sándor Kareninje néha kiesik a rendező által szabott keretekből, és elveszíti a mértéket az érzelmi túlfűtöttség ábrázolása közepette, hangképzésének sajátossága, hogy az 'r' hangzókat furcsán, jellemzően raccsolva énekli ki. A többiek többnyire megfelelően hozzák a sablonokat, az éneklést tekintve pozitív irányban Barát Attila (Levin), Mahó Andrea (Kitty) és Barabás Kiss Zoltán (Pópa) teljesítménye lóg ki.

Feszítő probléma az előadással, hogy dramaturgi nyesőolló nem vett benne részt, így válnak egyes jelenetek elviselhetetlenül hosszúvá, mások nyúlfarknyi rövidségűvé, s emiatt telik meg a látvány is néha üresjárattal: a túlmagyarázottsággal, a körülményességgel nem tud mit kezdeni a rendező. Egyet azonban le kell szögeznünk: az irodalmi élményt semmilyen mértékben sem helyettesíti a zenés produkcióváltozat.

Azt gondolom, hogy egy ilyen fantasztikus darabból, ilyen nagyszerű zenével és magas hangi kvalitásokkal rendelkező énekesekkel sokkal jobbat és maradandóbbat lehetett volna alkotni. A közönség természetesen maximálisan hálás volt és vörösre tapsolta a tenyerét, de ez a gesztus inkább szólt a színészek-énekesek teljesítményének és erőfeszítésének mintsem a rendezésnek. Ha nem ismertem volna a történetet, nem biztos, hogy sikerült volna kihámozni a lényeget, a mondanivalót....Mindezek után mégis azt mondom, hogy sajnálnám, ha nem láttam volna az Anna Karenina Kocsák-féle értelmezését.

Psota Irén a kortalan és halhatatlan

Húsvét előtti szombati délutáni programként a Madách Stúdió színpadán a Psota!Psota!Psota!....Egy érzelmes, ugyanakkor beszélgetés a Nagy Halálról, a Nagy Utazásról, a Nagy Találkozásról és sok minden egyébről, ami hozzátartozik a színjátszás csodájához. Psota Irén ugyanúgy szólt hozzánk, mint pályája kezdetén, szenvedéllyel, hittel, töretlen energiája kiapadhatatlan. Humora és tragikuma egy tőről fakad, életöröme ugyanolyan gazdagon buzog, mint a hajdan volt kislányé,aki egyszer elhatározta, hogy színésznő lesz. Beszélgetőpartnere szeretett kollégája, Kautzky Armand. A műsorban elhangzottak kedvenc dalai, élőben és felvételről, vetítések, részletek az előadásokból és filmekből. Egy vidám, érzelmes, nagyszerű est tanúi és résztvevői lehetünk.

Nagyon nehéz Psota Irénről írni, hiszen a Kaukázusi krétakör szegény szolgálólányától a Koldusopera Pollyján át Yermáig mindent eljátszhatott. Nem lehetett beskatulyázni, tragédiától a komédiáig mindenben nagyszerűt alakított. És ez így volt tegnap este is: önfeledten nevetett a közönség a poénokon, ritmusra járt a láb mikor szólt a dal, majd pattanásig feszült volt a hangulat mikor majdnem belehalt a Margarida asszony monológjába....

Személye jelenség, figura, mi átcsillan a szerepeken, legyen az Brecht Kurázsi mamája, a Koldusoperából Polly, a rajzfilmek közül Kotkoda vagy Vilma a Frédi és Béniből, vagy egy olyan megdöbbentő erejű szerep, mint a Roncsderby című monodráma, melyben egyetlen szereplőként nyűgözi le nézőit saját magát alakítva.Vagy említhetnénk a filmeket is, melyekben játszott: a Szent Péter esernyője, Az oroszlán ugrani készül, a Szabadíts meg a gonosztól, és így még közel sem teljes a skála. Kevés olyan tehetséges és különleges színész van ma a magyar művészvilágban, mint Psota Irén. A művésznő 80 évesen is játszva adja elő a legnehezebb monológokat és különösebb bemelegítés nélkül énekel tökéletesen.

A közönség állva vastapssal köszöntötte, az ünnepelt pedig, bár megfogadta, hogy nem sír, a végén mégis elérzékenyült.

Jövőre veled ugyanitt!

Adott egy nő. Adott egy férfi. Van gyerek -szám szerint hét. Adott egy hotelszoba. Adott a házasság köteléke is. Csak épp nem egymással. Szeretni azt, aki igazán soha nem lehet a mienk, mert családja van , és adott esetben a családját választja saját boldogsága helyett. Mi marad? Lopott percek, órák? Egy ellopott februári hétvége. Minden évben, csak ennyi... se több, se kevesebb. Adott tehát két ember, aki az idők során, szőröstül- bőröstül megismeri egymás rezdüléseit, életét. Kit csalnak meg? A feleségüket? A férjüket? A gyerekeiket? Saját magukat! Egy abszurd szerelem, gyönyörű története. Lehet nevetni? Igen! Lehet sírni? Igen! Hol mindkettőt egyszerre!

A darabot láttam már sok páros előadásában, de amit ez a két színész-énekes (Janza Kata - Bereczki Zoltán páros) alkotott....lenyűgőző volt.... Kellemesen csalódtam Janza Kata Doris-ában, rájöttem, hogy az eddigi tapasztalataimtól eltérően humora is van. Bereczki képességeit illetően nem is voltam kétségeim, de ez most ismét beigazolódott... Jól megrendezett, táncokkal és dalbetétekkel fűszerezett kerek produkció volt!

De ki a Vörös Pimpernel?

Szolnoki Szigligeti Színház vendégszereplése a Thália Színházban, a gyereklányként Angliába került Orczy Emma bárónő 1905-ben megjelent regénye, A Vörös Pimpernel alapján készült musicallal....

A darab zenéjét Frank Wildhorn, a szövegét Nan Knighton írta. A francia forradalom legvéresebb szakaszában játszódó romantikus musical főhőse egy minden ízében angol nemes. A Vörös Pimpernel álnevet viselő báró eszmei elkötelezettségből és emberségből furfangosabbnál furfangosabb módon francia arisztokratákat ment ki sokszor egyenesen a guillotine alól. A francia kormány Angliába küldött kopói és spiclijei semmilyen eszköztől, így a zsarolástól, emberrablástól, gyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy kézre kerítsék az átkozott angolt. A Vörös Pimpernelt ifjú barátainak és híveinek maroknyi csapata, valamint szerelmes hitvese, az ünnepelt francia színésznőből előkelő angol bárónévá lett szépséges Marguerite segíti, hogy elkerülje a halálos csapdákat és sikerre vigye a jó ügyet…

Véleményem szerint egy színre vitt előadásnak kell alakítani a helyi igényeket és erre a küldetésre tökéletesen alkalmas ez a musical komédia. Könnyed és szórakoztató témájával, nem túl mélyen szántó mondanivalójával és könnyen befogadható zenéjével. De csak akkor, ha azok, akik hozzányúlnak a műhöz, ugyancsak igényesek és nem kevésbé alázatosak a saját munkájukkal szemben. A látványos díszletek és jelmezek, a kimunkált koreográfia precíz és hatásos világítás tette még hatásosabbá, hogy mindezek növeljék a Wildhorn slágerek egyébként is vitathatatlan életképességét. Arról pedig, hogy a nézők a szó legnemesebb értelmében vett játékot lássanak a színpadon, a színész-rendező mellett leginkább Csengeri Attila, Bardóczy Attila és Dósa Mátyás gondoskodtak, akik látható/hallható örömmel bolondoztak az eredetileg Orczy Emma bárónő által a XX. század elején szövögetett cselekmény akciódús szálainak össze-, vissza-, majd kigombolyítása közepette. A női főszerepben azt a Koós Rékát láthatjuk, akinek a humor szintén vérében van. Ezúttal azonban neki osztották a legkevesebb vicces lapot, ezen az estén Ő inkább a romantikáért és a drámáért felelős. Rizsporos parókában és komoly kosztümökben kell komoly helyzetekben komolyan helytállnia. És Ő megteszi. Mondom ezt akkor is, ha rajta láttam a legnagyobb megilletődöttséget. Ez a „drukk” a főszerepen felül elsősorban a teljes létszámú családi jelenlétnek szólhatott. Kellemes csalódás volt számomra Dósa Matyi hangja, ugyanis eddig csak a Barátok közt hiperfrusztrált Tónijaként láttam őt, de most kiderült, hogy ez a fiú igenis tud énekelni és ráadásul nem is akárhogy. Kissé megijedtem Molnár László első dalánál, hogy ebből "baj" lehet, de szerencsére a hangosítónak sikerült javítani a beállításon. Kár, hogy emiatt pont a legszebb dal nem volt tökéletesen élvezhető...

Csengeri Attila a nagy kedvencem természetesen hozta azt formát amit tőle minden helyzetben elvárok és meg is kapok. Összegezve a látottakat és hallottakat, egy szinte tökéletes előadást láthattam, így egy tízes skálán 10 pontra tudom értékelni!

Mellékes Kellékes.....

A Kellékes tulajdonképpen egy másfélórás egyszereplős nagymonológ, Kern András egyszemélyes színháza. A történet szerint Bieder József kellékes egy elmaradt előadás napján pakolászás közben váratlanul közönséget talál a nézőtéren, akiket jobb ötlet híján megpróbál szóval tartani. De csak amíg a Sanyi ide nem ér... Sanyi persze sosem érkezik meg, csak telefonon közli: köszöni egy élet munkáját, Bieder Józsefnek holnap már nem kell bejönnie dolgozni. A két esemény között eltelt szűk másfél órában az egykori alkoholista, tehetségtelen segédszínész élete legjobb alakítását nyújtja, az üres színpadon - s feltehetőleg csak a fejében létező közönség előtt - állva negyven év színházi élménye elevenedik meg, úgy, ahogyan csak ő láthatta. Úgy, ahogyan a színfalak takarásában megbúvó örök láthatatlanok látják azokat, akik a fényben állnak. Bieder egyszerre csodálja és veti meg a színház világát, menekülne belőle, de szüksége van rá, mint halnak a vízre. Fuldoklik a gondolattól is, hogy vége lehet. Hogy vége van. A "kellékes" lélekábrázolásában Kern több, jellemzően hullámvonalon halad, mintha a darab viharában maga is eltévedne néha.

Ahogy Bieder szégyenlősen belefog meséjébe, megtudjuk mi a különbség a díszlet és a kellék között, és hogy Rómeónak mindent szabad, aztán mélyebb vizekre evezünk és az anekdoták között kellékesünk észrevétlen azzá a színésszé válik, aki mindig lenni akart. Minden kellék az ő keze alá dolgozik, sajnos néhol túl kiszámíthatóan is. Parodista vénája, amiben Kern zseniális öt nyelven kibontakozik, klasszikus színházi karikatúrák kelnek életre, és a jellemek között valós személyek bukkannak fel. Bieder eljátszik mindent, amit az elmúlt negyven évben szeretett volna, és ezúttal minden(ki) szöveg(e) az eszébe jut.

Nem tudom, hogy Kernnek volt rossz napja, vagy a rendezésnek nem sikerült brillírozni , de a parodista jeleneteket leszámítva z előadás igen laposra sikeredett. Mondhatnám azt is, hogy egyáltalán nem voltam elájulva tőle és a ahogy a közönségen végig néztem, ezzel nem voltam egyedül. Sokan előadás alatt távoztak, még csak esélyt sem adtak annak, hogy talán a végére kikerekedik a történet. Én megvártam, de hiába. Talán, ha nem egy "nagy" színpadra kerül, hanem egy kis stúdió színpadra, ahol nincs ekkora távolság a "kellékes" és a néző között, akkor lehet, hogy talán több intimitás szorult volna benne...talán élvezhetőbb lett volna....de ezt már soha nem fogom megtudni....egyszer meg lehet nézni, futottak még kategória darab....