Karácsonyi ajándék magamnak...Jethro Tull koncert Trentoban (Olaszország)

Első elgondolásra őrültségnek tűnt, de lassacskán egyre jobban tetszett az ötlet, hogy december 18-án kiutazzak a Jethro Tull utolsó olaszországi koncertjére, Trentoba. Motiváló tényezőként hatott, hogy kedvenc és egyetlen testvérem a Sturcz Quartett tagjaként is fellépett az együttessel.
Az útviszonyok nem voltak éppen ideálisak, ugyanis végig ömlött az eső, havaseső, hó, attól függően, hogy milyen magaságban haladt az út, így kissé elcsigázottan, de rendkívül lelkesen értem a "célponthoz".

Szállásfoglalás után egy kis pihenés következett, majd városnézéssel egybekötött gasztronómiai túra.

Trento közel 106 ezer lakosával a 450 ezres tartomány székhelye. Az Adige két partján fekszik, nyugaton a Monte Bondone hegyei, keleten a Valsugana határolja. A várost elkerülte az ipar, így bevételeit döntően az idegenforgalomból nyeri. (Jellemző adat, hogy a tartomány minden lakosára öt vendégágy jut.) Egyes épületei a római időkből maradtak fenn, míg a későbbieket a Karolingoknak köszönhetik, akik püspöki székhellyé tették a várost. 1814-ben az addig önálló települést az Ausztriához tartozó Tirolhoz csatolták. (Trentino jelenleg az olasz tartományok közül a legnagyobb önállósággal bír.)

Az előadás este 9-kor kezdődött a Santa Chiara Auditoriumban teltházzal és nagyon lelkes közönséggel, ugyanúgy mint az ezt megelőző két este Torinoban és Bolognában.

Jethro Tull együttes a nagy-britanniai Blackpoolban alakult, az 1960-as években. Zenéjüket Ian Anderson sajátos éneklési stílusa, páratlan fuvolajátéka és a szokatlan, meglehetősen összetett dalszerkesztés jellemzi. Zenéjük – bár először csak blues rockot játszottak – klasszikus, kelta és art rock elemeket is egyesít magában. Anderson annak tulajdonítja a Jethro Tull egyedülálló hangzását, hogy a zenekar tagjai sohasem használtak semmiféle kábítószert. Pályájuk kezdeti szakaszán sok zenekarról vettek példát, de később sikerült egy sajátos, könnyen felismerhető, csak rájuk jellemző stílust kialakítaniuk.

A koncert kellemesen pörgő hangulatú volt, nagyszerű ráhangolódás volt a közelgő ünnepekre és ezt a közönség lelkes tappsal, ünnepléssel jutalmazta. Egyetlen negatívumként kívánom megjegyezni, hogy szerintem Ian Andersonnak már nem kellene erőltetnie az éneklést, ugyanis inkább a hamis, mint tiszta hang volt jellemző a 61 évesen kissé megkopott hangjára. Természetesen ez semmit nem vont le az előadás értékéből, hiszen részemről ez nem volt egy új keletű megállapítás (a budapesti koncerteken is érezhető volt a "szenvedés") és őt így szeretjük, mert a fuvola játéka utánozhatatlanul világbajnok.

Az előadás után volt egy kis "after party", ahol számomra apró érdekes morzsákat csipegettem: félti a kezét, ezért kézfogás gyanánt a könyök összeveregetés szolgál, macska a jele az öltöző ajtaján, szereti a sört és egy nagyon kedves és szerény "bácsi". Íme a bizonyíték:

Nagyon hálás vagyok, mert ott lehettem, boldog vagyok, hogy ilyen testvérem van, akire mérhetetlenül büszke vagyok és köszönöm, hogy biztosította számomra ezt a felejthetetlen élményt!

Ádvent Bécsben

Közel egy éve készülök megnézni a bécsi Raimund Theaterben még 2006 szeptemberben bemutatott Rebecca című musicalt, mely Daphne du Maurier a "Manderley ház asszonya" című műve alapján készült, Michael Kuncze és Sylvester Levay szerző páros újabb remekeként.

Röviden a téma...Egy fiatal nő egy szállodában megismerkedik Lord Maxim de Winterrel, akinek felesége, Rebecca rejtélyes módon vesztette életét. Gyors udvarlás után ő lesz a második Mrs. De Winter, és férjével annak vidéki otthonába, Manderleybe költözik. Mr. De Winter, de főképp a házvezetőnő, Mrs. Danvers (Judith Anderson), fürkészve lesik a szép fiatalasszony minden gondolatát, az asszonyra mégis nyomasztóan nehezedik az első Mrs. de Winter emléke, aki mintha a ház minden tárgyában, szegletében és az ott élők minden gondolatában folyamatosan jelen lenne. Az új úrnő úgy érzi, hogy Mrs. Danvers minden lépését figyeli, és állandó gyanakvással, rosszindulattal veszi körül. Mrs. De Winter a házvezetőnővel szemben alárendelt, bűntudatos viselkedést vesz fel, mely Mrs. Danvers uralmát tovább növeli, és a férje, Maxim is egyre megközelíthetetlenebbnek tűnik számára sötét emlékekkel teli otthonában. A helyzet még tovább romlik, amikor megtalálják a vízbefúlt Rebecca holttestét és újból vizsgálni kezdik az asszony halálának körülményeit. Maxim de Winter korábban már a feleségeként azonosított egy holttestet, ezért most gyilkosság gyanújába keveredik. Új felesége az egyetlen, akinek elmondja az igazságot (és most először kerülnek igazán közel egymáshoz): valóban jelen volt az első Mrs. de Winter halálkor, de az egy véletlen balesetnek és nem az ő közreműködésének köszönhető. Maxim azt is bevallja, hogy ő maga gyűlölte a mindenki által körülrajongott, de valójában szívtelen asszonyt. A látszólag kilátástalan helyzet végül mégis megoldódik: Mrs. Danvers a kastélyban kitört tűzben meghal, és kiderül, hogy Rebecca rákos volt, ezért a rendőrség öngyilkosságként zárja le a rejtélyes halálesetetet.

A zene fantasztikus, a díszlet csodálatos, a színészek maximális teljesítményt nyújtottak...a leghálásabb szerepe a házvezetőnőnek volt ugyanis fantasztikus dalokat kapott....maximális pontszámot mégsem tudok adni, mert volt nekem hiányzott a tánckar....Összegezve: frenetikus élményt nyújtott az este, még másnap reggel is a fülemben csengett a házvezetőnő dala.

Jó kis nap volt: Bécs, karácsony előtti forgatagban, puncs a Rathaus előtt, színház és még az időjárás is kedvezett a bécsi sétához.

....utazás a "múltba"....

....kb 12 éves lehettem és egy nagyon pici faluban, egy szalmafedeles vályogházban éltünk hármasban a szüleimmel. Barna hosszú hajam nagyon kócos volt és rongyos ruhában jártam, cipő nélkül, mezítláb. Kétszínű szemem volt, az egyik kék, a másik pedig zöld. A ház mellett egy pajta volt, benne egy tehén. Szemben a mi házunkkal egy másik kis ház állt, benne egy fekete kendős öregasszonnyal és annak a fiával. A fia átjött hozzánk és kérte az apámat, hogy adjon neki tejet. Apám azt mondta neki, hogy rendben, fejjen magának, de ne vigye el az egészet mert nekünk is kell. A férfi fejt tejet egy sajtárba, de véletlenül kiöntötte és emiatt még szeretett volna tejet, de apám aki azt hitte, hogy szándékosan öntötte ki, azt mondta, jöjjön vissza holnap, mert ami még megmaradt az kell nekünk. Szó váltás lett a vége, de a férfi elment, majd visszajött és mérgében felgyújtotta a házat. Én nem voltam a házban, mert éppen akkor jöttem haza és láttam ahogy égett a ház, hallottam ahogy a szüleim segítségért kiálltottak. A fekete kendős öregasszony szaladt felém, rázta az öklét és azt kiabálta: "Miattad van az egész, te mihaszna! Tűnj el és soha ne gyere vissza!" Elszaladtam és egy tanyára kerültem, ahol egy középkorú férfit láttam, aki mindig gumicsizmában járt. A tanyán egy ház volt, az udvaron egy eperfa, mellette egy kas (volt benne egy kevés kukorica) és kis tyúkudvar mindösszesen 5 tyúkkal. A kasban aludtam és a férfitól kapott zsákkal takaróztam. Alapvetően hálás voltam neki, mert volt hol aludnom és néha kaptam egy kis kenyeret is, de jó szót és szeretetet soha. A tűzeset óta nem beszéltem senkivel....Ott annyi volt a dolgom, hogy délután adjak magot a tyúkoknak, egyébként egész nap a mezőn kószáltam egy fehér-szürke göndör szőrű kiskutyával. Egyszer késve értem vissza és a férfi nagyon dühös volt, mert a tyúkok még nem kaptak enni, ezért kiabált velem: "Dögölj meg te szutyok, senkinek se kellessz!" Innen elmenekültem és a kutyával együtt egy állomásra mentem, ahol csak vártuk és bámultuk a vonatokat. Egyszer jött egy vonat a gyerekek nevettek és integettek ki az ablakon (kb. öten voltak). Először azt hittem, hogy nekem örülnek, de sajnos azért nevettek mert kócos voltam, meg rongyos és kétszínű volt a szemem. Nagyon szomorú lettem, de a vonat elment és én ott maradtam a kutyámmal. Leültünk egy padra, beszélgettünk amíg ránk esteledett, aztán jött egy ember aki valószínűleg az állomásfönök volt. Kézen fogott és elvitt magával a házába, ahol a felesége éppen vacsorát főzőtt. Soha nem kérdezték meg, hogy honnan jöttem, miért vagyok egyedül, csak megfürdettek, megetettek és felöltözettek. Nem sokkal azelőtt meghalt a gyerekük, aki egy velem egykorú kislány volt, így valószínűleg vigaszt jelenthettem a gyászukban. Ők lettek a nevelőszüleim (Irma és Ferenc) és én nagyon szerettem ott lenni. A helyi iskolába jártam, majd később a közeli kisvárosba mentem, ahol egy lányiskolában folytattam. Matematikát, történelmet, irodalmat tanultam, majd varrónő lett belőlem. Nevelőszüleim egy kis házat vettek nekem abban a kisvárosban, a kertben virágok voltak...nagyon sok rózsa, piros, sárga, narancs, éreztem az illatukat....Az emberek nagyon szerettek, mert nagyon szép ruhákat vartam a hölgyeknek...hosszú, csipkebetétes divatos és elegáns ruhákat. Aztán jött egy férfi, elegáns világos öltönyben, girardi kalappal a fején, mosolygott rám, meglengette a kalapját. Gyakran jött hozzám teázni, de egyszer nevelőanyám figyelmeztetett, hogy ez a férfi több nőnek is udvarol. A következő alkalommal mikor meglátogatott én megmondtam neki amit megtudtam és kértem, hogy többet ne jöjjön. Ő felállt, megrándította a vállát, majd elment. Utána öbbször láttam őt a házam mellett szomorúan sétálni, de soha nem jött be és soha nem szólt hozzám. Egyszer vartam egy esküvői ruhát egy hölgynek és ő meghívott az esküvőjére. Az esküvőn találkoztam azzal a férfival, ő felkért táncolni és valószínűleg kibékültünk....Összeházasodtunk és egy nagyon szép házban éltünk jómódban. Született egy gyerekünk (kisfiú), szerettük egymást, de mikor a gyerekünk kb. 2 éves volt én beteg lettem. Egy nagy ágyban feküdtem, orvosok jártak hozzám, kanalas orvosságot tömtek belém, de nem tudták mi bajom. Lázálmok gyötörtek, néha eszméletlen voltam és lassan eljött az utolsó 5 perc....Nevelőszüleim sírtak, én elmondtam nekik, hogy nagyon szerettem őket és bocsánatot kértem, ha nem voltam elég jó gyerekük. A férjem is nagyon szomorú volt, sírt és kért, hogy ne hagyjam el...nem tudtuk elengedni egymást és talán ezért volt, hogy még a halálom után is láttam ahogy a nevelőanyám eteti a gyerekem és a férjem szomorúan, borostásan járkál a szobában és a nevemet mondogatja...vajon azóta sikerült?....Hát ez volt az utazás a keserédes múltba....vagy ez csak puszta misztikum, a képzelet szüleménye?...ki tudja....

Kutyaszerelem

Szombaton, Tibi szülinapi ebédje után sétára indultam kedvenc Rex kutyámmal és Árpi unokatestvéremmel. A megszokott útvonalon indultunk és mivel látszólag teljesen csendesnek, kihaltnak tűnt az utca, ezért a szokásostól eltérően már az utca elején lecsatoltam a pórázát. Ide futott, oda szagolt, elrohant, aztán vissza...szóval semmi extra, minden olyan volt mint máskor.

Azt tudni érdemes, hogy Rex nem szocializálódott kutyák között úgy, mint például Lexi, aki a "gyerekkorát " gyakorlatilag a Városligetben töltötte, ezért mindig egy kihívást jelent végigmenni vele az utcán.

Szombat lévén úgy tűnt, ez sima ügy lesz, míg el nem értünk majdnem az utca végéig. Akkor, egyszer csak nekiiramodott és lecövekelt egy kerítésnél. A kerítésnél egy fekete-fehér keverék kutyus könyökölt és szép csöndben nézett ki a délutáni semmibe. Az én kutyám tőle szokatlan módon teljes nyugalomban, csöndben szemlélte a "másikat", orr az orrhoz ért , majd intenzív farkcsóválás következett. Ezen annyira meglepődtem, hogy azt ami azután történt gyakorlatilag fel sem fogtam.... a kutyus a kerítésen belülről kinyújtotta a kis mancsát és megsimogatta Rex buksiját. Az agyam egyszerűen nem fogta fel, amit a szemem látott, de persze ebből az újdonsült barátok mit sem érzékeltek, csak nézték, szagolták egymást és lebegtek a nagy rózsaszín ködben.

Másfél óra múlva, mikor visszafele jöttünk és befordultunk az utcába, magától értetődő módon Rex első útja odavezetett. Sajnos hiába leskelődött, várt a "barátra", az nem volt sehol és ezt igen csalódottan vette tudomásul, így a legnagyobb békében hazasétáltunk. A happy end érdeklődés hiányában elmaradt....

......hát ilyen csodák történnek Szurdokpüspökin....cuppp!

Viva Carlos Santana!

Igazi latin fiestában, igazi örömzenében volt részem szombat este! Bár irtózom az ehhez hasonló tömeg rendezvényektől, mégis engedtem a baráti nyomásnak és elmentem a Kapcsolat Koncertre, a Hősök Terére. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára - talán 10 éve - a hangulat semmit sem változott, olyan volt mint akkor régen... nagy tömeg, sok perec-lángos árus, élő reklámhordozók.... Nem is ez a lényeg, hanem ami a színpadon volt! Az előzenekart (Back II Black) nem láttam, mert akkor még javában a tóparton süttettem a hasam, de a rádióban beígért 19,30-kor pontban (talán egy picit még előbb is) Santana és zenekara elkezdtek játszani és én akkor már ott voltam! Jó volt végre látni 10 nagy gonddal összeválogatott olyan zenészt, aki élvezi amit csinál, éreztetve, hogy játszani így is lehet, így kell, mert így érdemes. Nekik is, nekünk is. Lerítt róluk, hogy nem megélhetési zenészek. Mintha nem is lett volna ott a több mint 300.000 (igen...háromszázezer) ember, mintha csak maguknak, a saját szórakoztatásukra muzsikáltak volna. Nem voltak cici "villantó" lányok a színpadon a jobb összhatás kedvéért, semmi fenék risza, semmi hókusz-pókusz, csak jöttek és zenéltek. Nagyon kemény tempót diktáltak, nem volt üres járat egy-egy dal legalább 6-7 perces volt. Nem tudom és nem is szeretném külön kiemelni senki teljesítményét , mert a maga műfajában mindenki zseniális volt: a dobosok, a kongás, a zongorista, a gitárosok, a fúvosok, az énekesek....na meg a nagy Santana. Talán a gitárművész, valamint a két énekes, Tony Lindsay és Andy Vargas aratta a legnagyobb sikert (egy hajszállal), de bőven kijutott a tapsból a többieknek is. Az volt a jó, hogy senki sem maradt a háttérbe szorítva, mindenki kapott komoly lehetőséget a szólójátékra. Tiszta szívből, lélekből muzsikáltak, a nagy tömeg tomboló hálája csak a hab volt a tortán. Nagyon fontos tény és egyáltalán nem elhanyagolandó, hogy mindezt kitűnő hangminőségben hallhattuk és élvezhettük. Imádom a dél-amerikai zenét, Santana zenéjét .....és a szervezők ezzel a produkcióval nagyon magasra helyezték a lécet, azt hiszem nehéz lesz felülmúlni jövőre. cuppp!

Szombaton bálban a vámpíroknál...

Hosszan tartó szervezés után eljött a nagy nap! Még januárban megszületett a családi döntés mely szerint megnézzük a még tavaly évben bemutatott és nagy visszhangot keltett új musicalt: a Vámpírok bálját. Mivel nem Operettes produkció, így egy kicsit nehézkesebb volt a jegy beszerzése, ezért már januárban megvettük rá a jegyeket. Kis technikai "malőr" azért becsúszott, hisz eredetileg Gyuszi is részt vett volna a családi programban, de a munka elszólította, így Évi barátnőm teljesítette ezt a számára szerintem nem túl nehéz feladatot. Természetesen zsúfolásig tele volt a nézőtér, mondhatnám úgy is, hogy még a csilláron is lógtak. Világhírű musical, nagy nevű alkotókkal fűszerezve (Jim Steinman zeneszerző, Michael Kuncze szöveg író, Roman Polanski rendező, Kentaur díszlettervező) és teljesen ismeretlen előadókkal.

A cselekmény a 19. század végén játszódik a vadregényes, havas Erdélyben. Abronsius professzor - "hóval megcukrozott Albert Einstein" - a rettenthetetlen vámpírvadász fiatal asszisztensével, Alfréddal követi a vámpírok nyomát. Megérkeznek Chagal fogadójába, ahol mindenütt füzérekben lógnak a vámpírriasztó fokhagymák. A falu lakói közül senki sem ismeri el, hogy a közeli kastélyban vámpírok élnek, bár az ellenszer, a fokhagyma iránti vonzalmuk már a megszállottság határát súrolja. A romantikus és érzelmes Alfréd természetesen ott rögön és azonnal szerelmes lesz a fogadós lányába, aki hasonló érzéseket táplál iránta. A lány ártatlanul igéző énekére megjelenik a vámpírgróf Krolock és meghívja Sarah-t a közeli kastélyában tartandó bálba. Sarah-ban vágyakozás ébred a gróf és a vámpírok halhatatlan világa iránt. Ez az olthatatlan vonzalom és gyerekes vágy a félelem után, anélkül, hogy félelemben legyünk sok izgalmas bonyodalmat okozott, melyet a vámpírok különös világában csetlő-botló vámpírvadászok humoros kalandjai fűszereztek. Mint kiderült, a vámpírok a sztereotítipáktól eltérően érző lények, az életük a gyöngédség és kegyetlenség belső harcáról szól. Lehet, hogy az élet a vámpíroké?! Lehet, hogy mindannyian vámpírok vagyunk, vámpírokká lettünk és vámpírként élünk? Szívjuk egymás vérét, kísérőnk a szüntelen éhség a még több iránt, nyomunkban a pusztítás.....

Szerintem az előadás két síkon nézhető. Az egyik a felszínes szórakozásé: a csillogás, a tánckavalkád, a dalok, az ezernyi (és mind egyéni) jelmez, a tanítani való fényefekt-használat, a valódinak ható vér a megharapott nyakon. A másik az e mögött játszódó "polanskis" humor. Aki ismeri az Oscar-díjas rendező munkáit, észreveheti a darabban fellelhető, rá annyira jellemző abszurditást. A „meghalni oly morbid” szövegsor, a zsidó vámpír ellen csütörtököt mondó kereszt, a meleg vámpír önmagát kellető ízlésficama vagy maga a történet befejezése mind olyan apró jelzések, melyek figyelmeztetnek: ne vegyük ezt olyan komolyan. Nem volt idő a "mobilon játszani", vagy a lopva bevitt pogácsát rágcsálni, nem volt idő böködni a mellettünk ülőt, hogy vegye le a karfánkról a kezét vagy leheljen másfelé. Tapadni kellett a színpadra, mert a darab egy pillanatig sem "ül le". A döbbenetes gyorsaságú színváltások, a tonnányi díszlet, a jövő- menő szereplők, a pörgő történet filmszerűen vágottá teszik a képet. Le a kalappal a műszak előtt is: a színfalak mögött zajló díszletezés, olyan munkatempót és fegyelmet igényelt, amit mi a bársonyszékben ülő nézők, szerintem el sem tudunk képzelni.
A fővámpírt alakító Merán Bálint (ifjú újonc) nem is ember, vámpír. Megjelenése olyan hiteles, hogy fel sem merül emberi mivolta. Mikor megjelent a színpadon egy pillanatig azt hittem, hogy talán gólyalábakon jön, de mikor széttárta "denevérszárnyait" egyértelművé vált, hogy a hír igaz: ez a vámpír majd két méter magas. Merán Bálint énekének érthetősége még vámpírfogakkal a szájban is tökéletes: minden szava kristályként csillan. Sajnos a többiekről ez nem mindig mondható el. A szereposztás ettől függetlenül átgondolt. A duci kocsmárosnétól, a bögyös szolgálón (Stróbel Dóra) át a meleg vámpírig (Pirgel Dávid) mindenki hozza, amit a szerep kíván. A Jegercsik Csaba által formált professzor ügyefogyottsága szeretni való, ahogy a quasimodó-szerű szolga (Balog János) humora is kellemesen elmebeteg. A pávaként tollászkodó Herbert ,a homokos vámpírfiú üdítően groteszk, szerepét nem is lehet másként játszani, mint ripacskodva, túljátszva. Pirgel Dávid is a jól ismert manírokból építkezik. Fenékrázás, risza-risza, pillogás… és mindenből sok… és mégis, a dolog működik. Nyilván nem szabad komolyan venni, mint ahogy ez igaz az egész műre is. A látványnak a díszlet, a jelmez, a világítás valamint a táncbetétek adnak szemrevaló igényességet. Az előző kettőt Kentaur álmodta valósággá -, nagyon ráérzett Polanskira. Karikatúra minden, torz tükröt mutatnak önmaguknak a legérzelmesebb pillanatok. Ezt Kentaur is jelzi. Képregényesen torzult, monumentális falak, humorral teli ábrák; csak észre kell venni a részleteket. A többi között számomra emiatt is többszörnézőssé vált az előadás.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a táncosok mellett sem! Amit művelnek, az egy valóságos csoda! Nagy létszámú tánckar és négy szóló táncos van a darabban, abból egy lány, akit húztak, vonszoltak, dobtak, rángattak mint egy bábut. Hihetetlen és csodálatra méltó az a hajlékonyság amivel a táncosok büszkélkedhetnek (számomra már a spárga gondolata is csak egy elérhetetlen vágyálom, de majd ha kifogom az aranyhalat tutira ez lesz az egyik kívánságom a háromból,vagy a sokból.)

Végre olyan tömegjelenetek hazánk színpadán, ahol a táncosok tényleg egyszerre mozognak, egy bonyolult organizmusként jelenítik meg a térformákat. Egyszerűen minden a helyén. A dübörgő rockzenéhez feszes táncokat tett színpadra a koreográfus (Denis Callahan).

Tény és való, hogy a nők szeretik a színházat, emiatt lehet, hogy a véleményem nem minősül objektíven hitelesnek, mégis megkockázatom és bátran, meleg szívvel ajánlom ezt az előadást kivételesen az alfa-hím beállítottságú haverjaimnak, ismerőseimnek is . A csajokat is bátorítom, rángassák ki a tévé elől és vigyék el pasijaikat az előadásra mert a darab végén garantáltan ők is állva fognak tapsolni, tombolni mint a többiek....És én már alig várom a következő lehetőséget!

Itt a nyár!

Hurrá, kitört az idei nyár! Hétvégén irány a tópart.....bár még fürdeni nem lehet (nekem még hideg), de napozni annál inkább! Erre vártam egész télen...nagyon hosszú volt, szeles és szürke....

Munka ünnepén, osztrák vendégszeretben/ 4.rész

Sajnos ez már az utolsó reggel, de a szomorúságunktól függetlenül arra a döntésre jutottunk, hogy úgy nem mehetünk haza, hogy az utolsó napot ne valamilyen különlegességgel zárjuk. Felkerekedtünk hát és Rohrau felé vettük az irányt, ami nem csak egy nagyon barátságos kis falucska Bécstől 40 km-re hanem két nevezetesség is található itt: a szülőháza Josef és Michael Haydn világhírű zeneszerzőknek, valamint egy fantasztikusan szép és műkincsekben gazdag várkastély.

1732. március 31-én itt egy szalmafedeles parasztházban született a halhatatlan zeneszerző és öt évvel késöbb a szintén zenész testvére Michael. Apjuk szegény kerékgyártó volt, két feleségétől 17 gyermeke született, de csak három lány és három fiú érte meg a felnőttkort. A ház nagyságát eredetiben és a korabeli festményeken nézve, igazán elgondolkodtató, hogy miként sikerült ennyi gyereket egy helyre bepréselni. A megoldásra a válasz valószínűleg abban rejlik, hogy még gyerekként elkerültek otthonról, mint Joseph esetében is. A szülők nem kis anyagi áldozatot hozva a közeli Hainburgba küldték iskolába a hatéves fiút, ahol rokonuk volt a vezető. Az iskolában megismerkedett néhány hangszerrel, megtanulta a kottaírást-olvasást, fejlődött énektudása.

A házban puritán egyszerűség uralkodott, a korabeli bútorokat (ágy, bölcső, asztal, cserépkályha) restaurálták, láthattuk a szobát, ahol születtek, a nyári konyhát, barokk szobát, lakószobát eredeti paraszt bútorokkal, valamint az egykori műhely helyét amit múzeummá alakították át, benne a két zeneszerző kiemelkedő voltát és életét bemutató számos kiállítási tárggyal.

Harrach kastély (Schloss Harrach) helyén már 1266-ban vár állott, 1524-től a Harrach család tulajdona, akik 1766-ban átépítették a várat barokk stílusú kastéllyá, melyben klasszicista stípus jegyek is megfigyelhetők. A Harrach kastélyban 1970 óta tekinthető meg Ausztria legnagyobb magán tulajdonban lévő képgyűjteménye, spanyol, olasz, festőiskolák XVII-XVIII sz.-i alkotásain kívül németalföldi, holland és francia mesterek művei is megtekinthetők. valójában 450 év alatt jött létre és napjainkban már a világ legjelentősebb gyűjteményei, közé tartozik. Szerintem a család leszármazottai mai napig ott laknak, mert az udvarra tilos volt bemenni, de azért álltak bent autók és a látogatható résznek elkülönített bejárata volt. Tényleg hatalmas mennyiségű műkincs, kép van kiállítva, annyira tömény mennyiségben, hogy az agy már szinte képtelen feldolgozni azt a kultúrsokkot amit a szem kap. A várkastély előtti kis parkban pávák sétálgattak. Annyira nem zavarta őket jelenlétünk, hogy komótosan odatipegtek és autónk rendszámtáblájáról takarították az odaszáradt bogarakat.

...hát ennyi fért a 4 napba, de azt hiszem élményekben gazdagon térhettem haza....és izgatottan várom a következő lehetőséget (remélem nem kell sokat várni). pusszancs!

Munka ünnepén, osztrák vendégszeretben/ 3.rész

Miután rendeztük a piszkos anyagiakat, elhagytuk szálláshelyünk, majd még egy búcsú sütire, kávéra (tetszés szerint) bementünk Graz óvárosába. Igazi szombat délelőtti hangulat fogadott, a városháza előtt öreg autó kiállítás volt. Természetesen a helyi és turista pasik nagy előszeretettel fényképeztették magukat az autók mellett. Kedvcsinálónak íme egy a sok kiállított autó közül:

Következő célpontunk Riegersburg vára, mely egy kiemelkedő bazaltszikla tetejére épült, a Rába völgye fölé emelkedik. A vár a XI.sz. körül keletkezett, de mai arculatát a XVII. században nyerte el, amikor a vár úrnője, Katherina von Galler bárónő a várat átépítette. A Lichtensteini fejedelem birtokában lévő Riegersburg vár, Ausztria legnagyobb barokk erődítménye. A várban egy igazán érdekes állandó kiállítás található, viasz-szobrok amelyek olyan nőket ábrázolnak akiket boszorkányként tartottak számon és a középkorban koncepciós perekben máglyahalálra ítéltek. A kiállítás alapja a feldbachi boszorkányper, amely Steimark legnagyobb boszorkánypere volt. Kb. 95 férfit és nőt vádoltak meg jégeső okozásával a tartományi bíroságon. A császár által kinevezett kormányzói komiszár, aki ezeket a varázslatból eredő eseteket kivizsgálta, Gróf Purgstall volt, annak a Gallerin nevű várúrnőnek a veje, aki a várat átépítette. Számomra igen látványos volt a kiállítás, bemutatták a bírósági tárgyalótermet, vezeklő "eretneket", a boszorkány bullát (amelyben az áll, hogy a pápa, azt hallotta, hogy már nagyon sok ember lépett szövetségre az ördöggel és ezeket az embereket üldözni kell), a Boszorkánykalapácsot Malleus Maleficarum címmel (ebben leírják, hogy néznek ki a boszorkányok, mit tesznek és hogyan kell eljárni velük szemben - per, kínzás, kivégzés-). A könyv egy nagyon nőellenes könyv, ami egy ókori kezdetekre visszanyúló nőellenes hagyományra épít, mert a pápai bullával ellentétben azt állítja, hogy többnyire nők kötnek szövetséget az ördöggel. A boszorkánykertben mérgező és ártalmatlan növényeket láthattunk, amelyek segítségével a boszorkányok mindenféle kencét gyártottak, hogy seprűnyélen, vagy egyéb tárgyak segítségével tudtak "repülni". Megnéztük a nagy kerekasztalt ahol a hírhedt perek vádlottainak neve láthatók, kínzóeszközöket (vsaszűz, ), máglyarakást, a virágboszorkányt ( Katharina Paldauf, aki egyike annak a 95 személynek, akiket szörnyű időjárás előidézésével vádoltak, mint például, hogy egyik télen a virágokat virágzásba hozta és ezért persze elégették)

Az úgynevezett boszorkányszobában található Katharina Paldauf állítólagos portréja. A korabeli szövegek úgy írják le a külsejét, mint egy tipikus boszorkányét. Hipp-hopp egy 1600 körül épült főúri lakrészben találjuk magunkat, a várúrnő, várépítő nemzetes asszony szobájában. Gallerin a függöny mögött áll, baldachinos ágya mellett. Itt látható még egy kis orgona 1675-ből, egy szép láda és egy gyaloghintó. Közvetlen a mellette lévő szobában a férjei láthatóak, ezekből mindjárt hármat fogyasztott számszerint. Kettő meghalt, a harmadiktól pedig elvált (30 évvel volt fiatalabb nála). A lovagterem 6 méter magas, mennyezetén és reneszánsz stílúsú ajtóin gyönyörű faintarziák láthatók. Itt egy tivornya jelenetet láthattunk, melyre egy ablaküvegre írt szöveg utal.

Kellemes, egész délelőttöt betöltő program volt, sőt még biztosan egész naprosa is kitolhattuk volna, de sajnos menni kellett. Már nem voltunk messze az aznapi végcélunktól, Neusiedel am See nevű városkához. A nagykönyv szerint itt van egy híres étterem (Nyikospark), így éhségünk csillapítására ide tértünk be. Én hallevest ettem (érdekes párosítás a halászlében kapor, de alapvetően ízre finom volt) és gyöngytyúkot, valamilyen (nem tudtam beazonosítani ) körettel (spárga biztosan volt benne). Végeredményben ízletes volt a kaja, de ahhoz képest, hogy mekkora felhajtás van az étterem körül, azt tudom mondani, hogy nagyobb a füstje mint a lángja...ja, és cseppet sem olcsó. Estére maradt egy kis egészségügyi séta a Fertő tónál, majd egy gyors összegzés gondolatban, hogy bizony ez a nap is kellemes volt. Folyt. köv....cupp

Munka ünnepén, osztrák vendégszeretben/ 2.rész

Új nap, új célpont....Klagenfurt és környéke.... Valamikor olvastam a neten, hogy van itt egy Minimundus park, több mint 150 híres építmény van elhelyezve 1:25 méretarányban egy nagyon szép parkban. Egyet fizet, sokat kap alapon nagyon vágytam arra, hogy láthassam, a Wörth-i tó és környékének szépségeiről nem is beszélve. Itt volt hát a nagy lehetőség!

Nem sokkal pénztár nyitás után érkeztünk, hiszen annyi látnivaló van a környéken, annyira rövid a nap és szerettünk volna minél többet belesűríteni a meglévő időben.

Ha megfelelő mennyiségű egészséges utazási vággyal van ellátva az ember lánya, egy ilyen park látogatása mindenképpen méginkább meghozza a "még-még" kedvet, pláne ha még túl is csordul az utazás utáni vágy....A park látogatása során azért egy kis hiányérzetem volt, mert annyi szép építmény van még a világban amit nem találtam, cserében azonban túlsúlyban voltak az osztrák kevésbé fontos, futottak még kategória épületek, de sebaj, hisz évről évre nő a kiállított makettek száma.

Külön kiemelendő részemről a Szent Péter Bazilika (6 évig építették), a Neuschweinstein-i kastély, a londoni Tower és a Tadzs Mahal. Még nagyon sokat tudnék felsorakoztatni, de ezek maximálisan lenyűgöztek. Miközben körbepöfögött egy kis gőzmozdony igazi füstöt eregetve , függő vasút rohangászott fel-alá, néha kilőttek az űrbe egy űrhajót a "Kennedy űrállomáson", ez idő alatt komótosan forgott az óriáskerék a "bécsi Práterban".....

Miután búcsút mondtunk a Minimundus parknak, következő célpontként megcéloztuk Klagenfurt belvárosát, ami tulajdonképpen Karintia tartomány fővárosa a Wörthi tó keleti medencéjében, 90.000 büszke ember lakhelye. Szerintem Klagenfurt Ausztria egyik legszebb óvárosával büszkélkedhet. A városban tett séta alkalmával csodálatos reneszánsz belsõ udvarokat fedezhettünk fel. A Neuen Platzon a vízköpõ sárkány, a város kõvé dermedt jelképe mesélte el a település megalakulásának mondáját.

Kellemes csalódás ért a katedrális látogatása során és itt nem arra gondolok, hogy szebb volt mint vártam, hanem a tény, hogy egyáltalán be lehetett menni, nem voltak rácsok. Valószínűleg itt nem tartanak attól, hogy lopnak, törnek, zúznak, így szabadon, nyugodtan gyönyörködhettünk a csodálatos építményben. Gyermekkoromban a szülővárosom (Marosvásárhely) katolikus templomába bármikor bemehettem, de sajnos mára ez, ott is csak a múlté, mert mise időn kívül rácsok és zárak fogadnak.

Klagenfurt óvárosa tiszta és rendezett, bátran megkockáztatom, hogy jobban tetszik mint Graz, boldogan töltenék el egy hetet pihenésképpen. Az osztrákok csak Riviéraként emlegetik a környéket, ami nem túlzás, ha a pálmafákkal övezett sétálóutcákra, a bódító illatú, buja virágoskertekre vagy a nyüzsgő kávézókra gondolok. Igazi mediterrán hangulatba csöppen az, aki itt piheni ki fáradalmait vagy itt próbál feltöltődni. Ragyogó napsütésben sétálgattunk, megnéztük a Városházát,a színházat, a Landhaust, annak csodálatos tanácstermét (persze itt sem lehetett fényképezni,de a szabályok azért vannak, hogy legyen mit megszegni és különben is hogy mutathatnám meg), sőt még "elnököltem" is a használatban lévő tanácsteremben.

Miután elhagytuk Klagenfurtot a következő célpontunk a közelben lévő Pyramidenkogel. A meghökkentő alakú Pyramidenkogel egy 851 méter magas kilátó a Wörthi-tó déli partján, Maria Wörth felett. Az 54 méter magas, háromszintes kilátó tetejére lifttel jutottunk fel, a kilátóig pedig kacskaringós szerpentin vezetett (Keutschach felől). Érdemes volt leküzdeni tériszonyunkat, mert a magasból egész Karintiát beláthattuk. A lélegzetelállító körpanorámát, a lenyűgöző hegyóriásokat, a smaragdzölden csillogó víztükröt sikerült megörökíteni, valamint felfedezni véltük a távolban a Triglav csúcsot is, ami Szlovénia legmagassabb hegycsúcsa (ami a képen látható,de egy picit homályos, mert a maximumra zoom-oltam). Gondolom ez is csak helyi specialitás, de megjegyezni szeretném, hogy a távcső a kilátó tetején teljesen ingyenes, térítés mentes volt.

A Wörthi-tótól mintegy félóra autóút Karintia álomvára, a Hochosterwitz vár; ez a tartományi székhelytől, Klagenfurttól északra helyezkedik el. A rendkívüli épület egy, a felszínből szabadon kiemelkedő sziklakúpon helyezkedik el. A 14 várkapu talán meghatározó szerepet játszott abban, hogy a Hochosterwitz várat az ellenség sohasem tudta elfoglalni. Kényelmes sétaút, vagy egy nagyon "izgalmas" lift segítségével lehet feljutni a várba. Az idő rövidsége miatt az utóbbit választottuk és mondhatom fölöttéb izgalmas és adrenalin próbáló út volt.

Érdemes megnézni a vármúzeumot; képek, fegyverek, páncélok, régi iratok vannak kiállítva, valamint egy akkoriban Karintiában élő magas, több mint két méter magas férfi harci felszereléssel.

A nap megkoronázása képpen, útban visszafele Grazba megálltunk Barnbachban, amely különleges katolikus templomáról nevezetes. Fridrich Hundertwasser zsidó származású építész az 1950-ben épült templomot az 1980-as években saját stílusára átalakította. Az átépített templom oldalát színes kerámiák díszítik, körülötte pedig 12 különbözõ vallást szimbolizáló kaput találunk. A templom belseje elég puritán, nem a katolikus templomok belsejében megszokott díszesség jellemző rá. A falakon a keresztút látható képekben illetve a „Mi Atyánk„ ima van nyolc modern képre lefestve. Ennek a célja, hogyha valaki belép a templomba, és nem ismeri ezt az imát a képek segítségével, mégis elimádkozhatja. A legszebb és legmutatósabb tárgy a keresztelõmedence, főleg akkor, ha az azt megvilágító színes üveg ablakon besüt a délutáni napsugár, mert ilyenkor egy színes fénykoszorú öleli körül a medencét. Az oltárasztal sem szokványos, hiszen Jeruzsálembõl, Rómából és Durnbachból származó föld található benne.
Éppen vacsora idő volt mire Grazba visszaértünk kissé megfáradva. Összegezve a napot megállapíthatom, hogy minden percét sikerült hasznosan és tartalmasan kihasználni. Folyt. köv....cupp

Munka ünnepén, osztrák vendégszeretben/ 1.rész

Itt a négynapos ünnep, a tavasz és jó idő, ragyogó lehetőség egy kis kikapcsolódásra, kirándulásra. Felkerekedtünk hát barátaimmal, ismerőseimmel, hogy felfedezzük szomszédunk, általunk még nem felfedezett tájait. Régóta szerettem volna megnézni Klagenfurt-ot, ezért javaslatomra az irányba mentünk. Mivel a szállásfoglalásunk Grazban volt, ezért csütörtökön dél körül odaérkeztünk és nagyon gyorsan bele is vágtunk a közepébe, hiszen rövid az idő....Az időjárás megviccelt bennünket hiszen alig indultunk el, máris ránkszakadt az ég, így kénytelenek voltunk a kezdet kezdetén a gasztronómiának áldozni.

Graz, Stájerország osztrák tartomány székhelye, Ausztria második legnépesebb városa és második legfontosabb egyetemvárosa. Az évszázadokon keresztül prosperáló, háborúktól kevésbé sújtott város jól megőrződött történeti magja sok tekintetben kettős arculatú: a Habsburg uralom alatt álló, úgynevezett monarchikus közép-európai városok szép példája középkori hangulatot árasztó, megkapó zugokkal, egyszerre mediterrán hangulatú és poroszosan szabályos település. A várost a Mura szeli ketté. Graztól északra, a Mura völgyének két oldalán mészkőből és palából képződött hegyvidék magasodik. Itt található az 1446 m magas Schöckl-hegy is.
Az Óvárosban sétálgatva román stílusú, gótikus, reneszánsz, barokk és szecesszió stílusú épületekben gyönyörködhetünk. A Schlossbergről lenézve a város háztetőinek, romantikus utcáinak, a csodálatos olasz palotáinak, a város házainak és azok gyönyörűbelső udvarainak látványa tárul elénk.
Az UNESCO szakértőire olyan hatást gyakorolt a városrész sok apró részlete, hogy Graz Óvárosát Világörökségként részeként ismerték el. 2003-ban Graz állt az európaiak érdeklődésének középpontjában. Ebben az évben egyedül Graz kapta meg az "Európa kulturális fővárosa" címet. (Eddigi ismereteimben számomra csak szomorú események színhelye, hiszen itt halt meg Máthé Isti, öcsém gyerekkori barátja, később katonatársa.)

Graz mediterrán hangulatú város, az itteniek életvitelüket is inkább hasonlítják az olaszokéhoz, mint a németekéhez. Az olaszokkal való kapcsolat abban is megnyilvánul, hogy az uralkodók annak idején itáliai építőmestereket hívtak a városba.
Az Altstadtban, avagy az óvárosban sikátorok tömkelegében, aprócska terek tucatjain barangolhat a turista, de érdemes benézni a kapualjak mögé. Az igazi grazi élet ugyanis a hatalmas belső udvarokban zajlik, ahol már kora tavasszal kitelepülnek az utcára az éttermek, a sörözők, a kávézók.
Az elmúlt években sok változás történt a város jelképének számító óratorony környékén is, a Schlossbergen. A tornyot ma már nem csupán gyalogszerrel, vagy fogaskerekűvel lehet megközelíteni, hanem lifttel is. A hegy gyomrában ugyanis felvonók épültek, amelyeket egy hosszú alagúton keresztül lehet megközelíteni. A lusta turista így akár 30 másodperc alatt is a Schlossberg tetején lehet, és élvezheti a grazi panorámát.A Schlossbergre feljuthatunk a 260 fokból álló Schlossberg lépcsőn is miközben a kilátásban gyönyörködhetünk. Mi kipróbáltuk mindkét lehetőséget, egyiket délután, a másikat este, bár a gyalogszerrel való feljutás lehetősége némi ellenállásba ütközött az utitársak részéről,de az esti panoráma mindenért kárpótolt bennünket.

A grazi fegyvermúzeumban 32000 fegyver és harci eszköz látható 5 emeleten. A fegyvergyűjtemény a grazi Herrengassen, a világ legnagyobb gyűjteményeinek egyike. A múzeum fegyverek, páncélok, szúró- és vágófegyverek meghökkentő arzenálját mutatja be. Mindez az eredeti épületben, ami a XVII. században egy helyi nemesnek szolgált fegyvertárul. A gyűjtemény nagyobb részét az oszmán-török elleni harc fegyverei teszik ki. (Valószínűleg ez lehetett a XVII. századi Tesco, hiszen minden szinten szinte minden és minden méretben. Sajnos itt nem készültek fényképek, mert a szigorfelügyelők nagyon komolyan vették a feladatukat, így esélytelen volt a feladat számomra. Annak ellenére, hogy még megérinteni sem volt szabad, azért én titokban egy siskakot és egy páncélt megemeltem. Örülök, hogy nem voltam katona abban a korban, hiszen olyan súlya volt a "munkavédelmi ruhának", hogy azt magáncipelni is egy nagy kihívás lehetett.)

A grazi "Művészetek Palotája" ottani nevén Művészetek Háza, kissé földönkívüli hatást vált ki. Mint egy hatalmas kéken csillogó buborék lebeg a Mura folyó jobb partja felett. Alkotói Peter Cook és Colin Fournier, akik művüket kedvesen "Friendly Alien"- nek nevezték el, mint a régi és az új Graz harmonikus együttlétének a szimbóluma. Nekem az épület nem nyerte el tetszésem,mert szerintem ugyanúgy nem illett építészetileg a képbe, mint sok más modern épület a városban, kissé rendezetlen hatást váltva ki bennem.

Az Operaház Ausztria 2. legnagyobb operaháza. 1899-ben az európaszerte működő Fellner und Helmer építészek tervei alapján építették. A neobarokk épület egy kontrasztját képezi az előtte álló acél szobor. Grazban az épület a tolerancia és nyitottság szimbolúmának tekintik. A grazi városháza a XIX sz. végétől uralja a Főteret (Hauptplatz) az épület a kupolájával saroktornyaival és órájával. Nemcsak a városi tanács és a polgármester székhelyekén szolgál, hanem üzletek kávézók is vannak benne. Az 1894. restaurált városházán 1671-ben fejezték le Tattenbach grófot, aki a Zrinyi-Frangepán-féle összeesküvésben részt vett.
Landshaus: 1569-ből származó épület érdekes portáléval, szép, árkádokkal körülvett udvarral, pompás bronzkúttal; a XVI. századból való gyönyörű arany kelyhet (Landschadenbundbecher) őriznek benne. Az idő rövidsége miatt, sajnos ezeket csak kívülröl csodálhattuk meg, de ennek ellenére bátran mondhatom, hogy utazásunk első napja végére nagyon sok élménnyel lettem gazdagabb. Folyt.köv.....cupp

Abigél újjászületése

Nem szeretnék egy kultúr mócsingnak tűnni, de mostanában valahogy így sikerült....múlt szerdán láttam az Abigél bemutató előtti nyilvános főpróbáját, természetesen testvérem jóvoltából (egyébként földi halandó nehezen jutna be). Ez még nem a végleges véleményem, hanem inkább első benyomásnak hívnám....

Egy kicsit féltem tőle, hiszen a szerzők olyan műhöz nyúltak, ami a magyar irodalom és maga a szerző (Szabó Magda) egyik legféltettebb kincse. A rendező (Somogyi Szilárd) őmaga nyilatkozta, hogy Szabó Magda nagyon nehezen adta beleegyezését a kedvenc műve musical változatához. Nem bízott a fiatal rendezőben, előbb meggyőződött a saját szemével, hogy mire képes, aztán végül megadta magát és még életében hozzájárult az adaptációhoz...."Legyen. Odaadom a lányom, Abigélt!"

Elég sok nyilvános főpróbát láttam, de valahogy első benyomásra a közönség nem izgult annyira mint vártam volna. Egy kicsit azt éreztem, hogy kapták a lehetőséget, hisz zömével zenekari tagok és színészek hozzátartozói voltak és jobb híjján éltek vele.

Összességében tetszett, annak ellenére, hogy ha majd a 20-30. előadást megnézhetem biztosan kiforrottabb és gördülékenyebb lesz. Sikerült mozgalmassá, színessé, összhatásában vidámmá tenni úgy, hogy a megfelelő időben benne legyen a kellő drámai hatás is.

Zenéje (Kocsák Tibor) ehető, könnyed, fülbemászó, annak ellenére, hogy ezzel kapcsolatban nekem egy pici hiányérzetem volt, mert nem találtam benne olyan slágerdalt, ami bennrekedt volna a fülembe, amit dúdolhatnék a zuhany alatt.

A díszlet, a jelmezek, a rendezés egy percig sem okoztak csalódást, azt kaptam amit megszoktam az Operettszínháztól.

Kiemelkedően Vágó Bernadett (Vitay Georgina), Náray Erika (Gigus tanárnő) , Füredi Nikolett (Zsuzsanna testvér) gyönyörű hangja, Udvaros Dorottya (Horn Mici) fantasztikus színészi alakítása és fergetes tánca vitte a darabot és percig sem engedte leüllni.

Természetesen mindenki tette a dolgát és beleadott amit tudott, de őket feltétlenül szerettem volna kiemelni. Akiket szívesen kihagytam volna a produkcióból (szívem szerint kitiltanám az Operettszínház társulatából és csak komoly zenei tanulmányok folytatása után engedném vissza) Bálint Ádám (Kuncz Feri) és Ábrahám Gabriella (Kis Mari). Sem színészi képességük, sem énekhangjuk nem tudott arról meggyőzni, hogy nekik itt a helyük, de szerencsére kettős szereposztás van, így remélhetőleg élvezhetem majd a Mészáros Árpád (Kuncz Feri) és a Szendi Szilvi (Kis Mari) játékát a legközelebbi adandó alkalommal.

Ami a közönséget illeti, sajnos engem igazolt az első megérzés, mert nem a megszokott hangulattal zárult az előadás. A nézősereg áthatolhatatlan passzivításba burkolózva nagyon minimálisat ünnepelt és szinte azonnal tolongott a ruhatárhoz. Gyuszi szerint - aki nap mint nap nem lát az egészből semmit, csak a zenekari árokban kuksol és hallgatja mikor lehet - a másnapi bemutatón sokkal oldottabb és ünnepélyesebb volt a hangulat. Lehet, hogy nálam túl magas a mérce, vagy az emberek hozzáállása változik, de az Elisabeth főpróbáján tapasztalt hangulatot még egy darabnak sem sikerült túlszárnyalni...lehet mert azóta nem született jobb...

Remélem péntek esti előadás után másként fogok vélekedni az előadás hangulatáról, mert újra megnézem.... Megjött Hajni (Kanadából) és feltétlenül szeretett volna színházba menni...gondoltam meglepem ...önző módom magam is. pusszancs

Klasszikus húsvéti előeste

Kedvenc szomszédom (Laci) meghívott egy kis szombat esti zenehallgatásra a Magyar Tudományos Akadémia dísztermébe. Mahler a-moll zongoranégyes - tétel, Mozart g-moll zongoranégyes K478 és Brahms g-moll zongoranégyes op. 25 volt műsoron Stuller Gyula (hegedű), Yukari Shimanuki (mélyhegedű), Perényi Miklós (gordonka), Várjon Dénes (zongora) előadásában.

Azt kaptam amit vártam: egy kellemes szívet, melengető estét gyönyörü környezetben és nem utolsó nagyon sorban jó társaságban!

Mozart zongoranégyesében ott volt a zeneszerző teljes jelleme; a kissé bohém, kissé őrült, kissé romantikus és ott volt az az ember is aki hihetelenül vágyik/vágyott a szeretetre.

Brahms dallamvilága gyökereiben a német népművészetre támaszkodott, költészete végső értelemben saját érzelmeit visszhangozta, műveinek súlypontján szinte gyermeki egyszerűséggel és áhitattal népi hangot ütött meg. Alapvonásaiban vérbeli romantikus, azonban romantikus mondanivalóját szerintem klasszikus és kiegyensúlyozott formaművészetével fejezte ki.

De...

...ha nem lenne szakmám lehet, hogy tudnám, mibe kellene belevágnom. Kultúrált zenehallgatást oktatnék.....mellettünk 3 hölgy telepedett le akik valószínűleg nagyon régen találkozhattak, mert látványosan és hangosan örültek egymásnak. Lehet, hogy jobb lett volna, ha előtte egy kávéházban megbeszélik a halaszthatalanul fontos dolgokat, bemutatják a vadonatúj frizuráikat és ruhatárukat, majd utána hódolnak a kultúrának. Mivel szerencsére a szélén ültem engem annyira nem zavart, mint Lacit, meg a mögöttünk ülőket. Fészkelődtek, 10 másodpercenként pozíciót váltottak, félpercenként pontos idő ellenőrzés volt.

Azért én sem úsztam meg teljesen az estét, mert a mellettem lévő uriember az utolsó tételnél szorgalmasan dobolt a lábával.

Ilyen apró kis kellemetlenségektől eltekintve, kerek, kellemes és pihentető este volt...ilyet kívánok magamnak még lehetőleg nagyon sokat! pusszancs...

egy "kőszívű" elmélkedés....

Néha úgy érezem, jó ha az ember lánya elmondja, vagy kiírja magából világmegváltó gondolatait, elmélkedéseit, véleményét. Hát ezért született ez a blog..... Itt van mindjárt az első...

Tegnap lehetőségem volt megnézni a Kőszívű ember fiai musical ősbemutatóját az Erzsébetligeti színházban. Nagy volt a kezdeti lelkesedésem, hisz általam kedvelt és nagyrabecsült művészek szerepeltek a szereposztásban (Bencze Ilona, Tunyogi Bernadett, Bardóczy Attila), ezért számomra nem volt kérdés, hogy ebből csak valami jó sülhet ki. Lelkesedésem már az első félórában elillant, utána már csak túlélésre játszottam és a művészet, a művészek iránti tiszteletből maradtam az előadás végéig. Véleményem szerint totális rendezői bukás volt, a színészek szemmel láthatólag szenvedtek a kongó, üres színpadon. Szerencsétlen Baradlay Kázmér (Makrai Pál) egyáltalán nem úgy nézett ki mint aki meg akar halni, nagyon fitt, friss és üde volt még halála előtt egy perccel is, pedig tudta percre pontosan, hogy mennyi van még hátra a földi életből. Dalban mondta el, hogy mennyire szerette a feleségét, három fiát (szegény Jókai forgott a sírjában), kiosztotta a feladatokat, aztán kért egy puszit a feleségétől (20 évet várt erre) és fogta magát, csak úgy ukk-mukk-fukk váratlanul meghalt. Mindezt, egy hófehér vadonatúj bőr ülőgarnitúrán a színpad legszélén. Az emberek kitekeredett nyakkal, még reménykedve nézték, hátha...hátha kialakul. Nem... csoda az nem történt.

Musicalnek még a legnagyobb jóindulattal sem tudnám nevezni, inkább egy gyenge színpadi adaptációnak néhány dalbetét próbálkozással. Nem volt összhang a próza és a zene között, minden átmenet nélkül bejött egy szereplő előadott egy dalt, aztán kiment. Jött másik kettő beszélgettek egy kicsit, kimentek...és így tovább...Ha nem olvastam volna többször is a könyvet, elég nagy bajban lennék, mert nem tudnám elmondani, hogy ki miért haragudott a másikra, tulajdonképpen az ami történt miért úgy történt ahogy. Szegény Alfonsine (Gregor Bernadett) gonosszá vált, de ki tudja miért?! Ezt már soha nem fogjuk megtudni és ez nem a színész hibája, mert minden megtett, a szerepéből mindent kihozott amit tudott. Jó volt szembesülni Gregor Bernadett gyönyörű hangjával, csak a dal amit kapott, a legjobb indulattal is csak pocséknak nevezhető. Zeneileg (Szűts István) talán a Bardóczy Attila-Tunyogi Bernadett duettje értékelhető, ezért véleményem szerint temetési szertartásokon kellene a tegnap elhangzott dalok 85%-át promotálni, nem pedig igényes kultúrára vágyó, becsületes adófizető állampolgárokat ezzel kínozni közel 3 órán keresztül. A cselekmény gyakorlatilag a színpad két legszélén játszódott, ezért a közeljövőben valószínűleg sok gyógytornász fog peticiót benyújtani, hogy tiltsák be a darabot, hiszen tömegesen mennek majd az emberek nyakmerevedési panaszokkal, ha valamilyen csoda folytán kettőnél több előadást fog megélni mint "produkció". Majd figyelem a híradót....

A jelmezek (Húros Annamária) nagyon jó ízléssel készültek, igényes munkára szokott kezek eredménye volt. Különösen kiemelendő az Alfonsine ruhája! Bátran állíthatom, hogy egy Operabálon is megállta volna a helyét! Ezért is állok értetlenül a helyzet előtt, hiszen biztosan egy vagyont költöttek jelmezekre és ezt messze nem tükrözte a produkció színvonala.

A nézőtéren mellettem ült a Gregor Bernadett férje, aki az előadást követő fogadáson halkan (szájról olvashatóan) tudatta feleségével, hogy ez bizony nagyon pocsék volt.

Természetesen a kötelező virágcsokor osztás, köszöntés és kölcsönös köszönetnyilvánítás nem maradhatott el ez esetben sem. Mindenki köszönte mindenkinek, mindenki rendkívül boldog és elégedett volt, nem is tudtam számolni a nyelvcsapások számát per perc, annyira sűrű és gyors volt. Eléggé nehezemre esett leplezni csalódottságomat, ezért igyekeztünk mielőbb angolosan távozni a színről.

Ejnye kedves Pécsi Ildikó! Azt nyilatkozta, hogy kedvenc olvasmányai közé tartozott! Hát így kell bánni egy kedvenccel? Nem is merek arra gondolni, hogy mi történne egy olyannal művel amit egyáltalán nem kedvel?! Csak remélni merem, hogy amikor csak önmagával lesz kettesben, beismerő vallomást tesz, hogy ezt bizony nagyon elszúrta és ezért nem fogják Oscarra jelölni. Rendezés (1 pont), látványtervezés, díszlet (1, na jó 2 pont), dalszöveg (lehetne 4 is, de csak 2 mert nem azt adta vissza amit Jókai leírt). pusszancs!

Szülinapom van!!!

Szülinapom alkalmából blogot nyitottam. Majd írok sokat-sokat.