Salzburgban Renivel...Mozart minden mennyiségben

A legenda szerint Salzburgba nem lehet rosszkor érkezni, mert a város mindig szép, és mindig azt az érzést kelti, hogy most a legszebb....így volt ez velünk is.

Reni barátnőmnek, aki idegenlégiós a bécsi anyánknál és nekem ezzel az úttal régi tervünk vállt valóra. Indulást megelőző este egy bővített magyartalálkozón vettem/vettünk részt Bécsben. Attól volt bővített, hogy nem csak Erste-s kollegák hanem Raiffeisen-es és Unicredit-es idegenlégiósok is részt vettek. Megdöbbentő, hogy milyen sokan dolgoznak kint úgy, hogy nem volt ott mindenki. Jó volt ismerősökkel és új arcokkal is találkozni, mulattunk késő éjszakába nyúlóan... Még egy kareoke mulató is belefért a végére, szerencsére énekelnem nem kellett, mert még időben bezárt...hajnali kettőkor.

Rövid alvás után délőtti órákban indultunk, kora délután már Salzburgba érkeztünk. Szállodánk az Óváros kellős-közepén volt, ahol parkolni nem lehetett, így gyors kipakolás és csekkolás után Tojás Jánost bevittük a parkolóházba, ahol a hátralévő két napot töltötte.

Szállodánk egy több száz éves épület, kellemes és kényelmes szobákkal, mosolygó és segítőkész személyzettel. (Igaz, hogy információ szempontjából nem mindig voltak a helyzet magaslatán, de a szálloda értékéből ez semmit nem von le.) Gyors lepakolás után mindjárt bele is vetettük magunkat a város sűrűjébe, hiszen két nap nagyon kevés, hogy mindent megnézzünk, márpedig nekünk konkrét céljaink voltak.

Íme néhány fontos tudnivaló a városról....

Salzburg a Salzburgi-medencében fekszik. A városképet lényegében a Salzach és a beépítetlen hegyek alakítják, amelyek a belvárost Európa egyik legzöldebb városközpontjává teszik. A belső hegyek közé tartoznak a Várhegy (a várral), a Mönchsberg, a Rainberg és a Kapucinerberg. A várostól délre fekszik a Helbrunner Berg.
A várostól délnyugatra magasodik az 1853 m magas Untersberg, délkeletre az 1288 méteres Gaisberg. Keleti irányban nem messze találhat Salzkammergut. Észak felé a Salzburgi-medence nyitott. A város Ligetekkel búcsúzik a Salzachtól, mely innét Flachgau szelíd dombvidékén át folytatja az útját.
Salzburg mai területe az újkőkor óta (kb. i. e. 4500) lakott. Mindenekelőtt a Rainbergen maradtak fenn folyamatos településnyomok az újkőkortől egészen a rómaiak bevonulásáig, melyre Kr.e.15-ben, Augustus császár uralkodása alatt került sor. Nagyobb településrészek helyezkedtek el a várhegyen és a Kapuzinerbergen is, melyek a kelta időkben közigazgatási központot képeztek. A város hegyeinek lakossága a rómaiak érkezése után az Óváros területére települt és ott immár a római „Iuvavum” település fennhatósága alatt éltek. (A Iuvavum név nem a római istenség nevéből származik, hanem kelta eredetre vezethető vissza.) A város kezdetben a Salzach bal partján fejlődött, ahol a Salzach és Mönchsberg kitűnő védelmet nyújtottak, és csak déli irányban volt szükség erős védelemre. Néhány évtizeddel később, Claudius császár idején a római Iuvavum már fontos közigazgatási központja volt az újonnan létrejött Noricum Provinciának(a későrómai időkben "Ufernoricum") és egy municípium rangjával rendelkezett (Municipium Claudium Iuvavum). Salzburg volt az egyik legfontosabb város a Germániába vezető úton.

Salzburg Ausztria Salzburg tartományának székhelye. A Salzburg-környék közigazgatási egységgel együtt alkotják az Salzburg tartomány öt „Gau”-ja közül a legészakibbat, Flachgau-t. Északnyugaton Bajorországgal határos 150 269 (2007-ben) lakosával Bécs, Graz és Linz után a negyedik legnagyobbb osztrák város. Agglomerációjában mintegy 210 000 ember él. Vonzáskörzete túlnyúlik a tartomány határain délnyugat-bajoroszági és felsőausztriai területekre. A várost gyakran Mozartstadtnak is nevezik, hiszen itt született és rövid életének több mint a felét itt is töltötte Wolfgang Amadeus Mozart. Egy hercegérseki városbíró névszerinti említésével (eredetileg először 1120/30 táján) Salzburg tekinthető a mai Ausztria legrégibb városának. Salzburgban mindenekelőtt a legkorábban benépesült Óváros és a Helbrunni kastély rendelkezik különösen nagy múltra visszatekintő kulturális hagyományokkal. Itt találhatók többek között: Közép-Európa legnagyobb épen maradt katonai építménye (Festung - Hochensalzburg), a világ legrégebbi fennmaradt kötélvasútja. (Reißbahn) Híres barokk építészetéről, jelentős történelméről és mint az Alpok kapuja.

Első nekifutásra gyomrunkat próbáltuk egy kis kajával kielégíteni, hogy bírjuk estig. Sikerült egyből megtalálni Salzburg talán leggagyibb éttermét. Végül is a kaja annyira nem volt ehetetlen (halleves, rántott hal kombináció), de a hely eléggé a régi szocreálos menzák hangulatát idézte. Az asztalok kissé koszosak voltak és mivel kint választottunk helyet ezt a helyzetet megfűszerezték a hulló gesztenyék...többszöröses veszélyeztetettek voltunk.

Egy darabig az óváros utcáin sétálgattunk...Ezek az utcák az esztétikai szépségen túl azért is nagyon látványosak, mert a szigorú műemlékvédelmi előírásoknak köszönhetően, minden történelmi és művészeti korszakból megmaradtak épületek, köztéri szobrok és paloták. Olyan házakat láttunk amelyek 1408-ban épültek, majd 2006-ban újítottak fel. A Mönchsbergen, Salzburg tetői fölött a Modern Múzeum melletti vendéglő-kávézó teraszán nagyon finom fagyit ettünk és közben az alattunk elterülő várost és a panorámát csodáltuk.

Messze volt még az este, ezért megtámadtuk a hegyet és részben gyalog, részben a helyi "sikló" segítségével felmentünk a várba. A salzburgi várat (Hohensalzburg) 1077-ben építették, és jelenleg is kiváló állapotban van. A közel 900 éves fennállása óta egyszer sem sikerült bevennie egyetlen ellenségnek sem. Nyaranta művészakadémia üzemel a vár környékén, ahová a világ minden tájáról érkeznek az alkotók. Európa legnagyobb, teljes épségében megmaradt középkori építménye. Az eredetileg kisebb, fából készült várat 1077-ben Gebhard hercegérsek építtette az invesztitúraharc idején, majd a 11-13. század folyamán egyre több védfalat, bástyát toldottak hozzá. A bevehetetlennek tartott erőd mai méretét 1527-ben érte el, a 17. században pedig az északi oldal védelmi rendszerével bővült. 1816-tól a második világháborúig kaszárnyaként üzemelt. Mire alaposan bejártuk a várat, megnéztük a Marionett Múzeumot addigra megfelelőképpen megszomjaztunk....nagyon finom barna búzasört csapoltak a vár teraszán lévő kerthelységben....íme a bizonyíték:

Mire a hegyről visszaértünk a városba igencsak besötétedett és eléggé fáradtak voltunk a nem átaludt éjszaka, a hoszzú út és a mozgalmas nap után, így nem sok kedvünk volt továbbsétálgatni. Visszamentünk a szállodánkba és rövid friss fényképszemle után zuhany, majd lefekvés következett.

Reggel....mit reggel...hajnali 6 órakor szembesültünk azzal, hogy bizony egy templom mellett lakunk és itt bizony harangoznak. Nem is akármennyit! Mindjárt negyedóránként, amire két perces késéssel visszaválaszolt a közeli másik templom. Megérkezésünkkor észrevételeztük, hogy a szálloda mögött egy nagyon csöndes régi temető van és ahol temető van, ott bizony templom is van. Hát igen...a templom szerves kelléke a harang és ebből Salzburgban igen-igen sok van.

Reggeli után mindjárt ismét nyakunkba vettük a várost, elsőként mindjárt a közelben lévő Mozart lakóházát és a Mirabell parkot néztük meg.

Salzburg legnagyobb nevezetessége természetesen Mozart, aki rengeteg időt töltött szülővárosában. Ennél többet csak abban a bizonyos keményfából ácsolt zötykölődő konflisban, amely egész életén át tartó utazásán elkísérte. Ha Salzburgban tartózkodott jószerivel csak mulatott. Míg Bach a bécsi Zimmermann féle kávéházban boldogította a helyi arany ifjakat, addig Mozart- jó nyolcvan évvel később- a salzburgi Makart téren mulatozott legközelebbi barátaival. Mozart lakóházának többi részében egyébként tánciskola üzemelt akkortájt az ügyetlen úri ifjak, és sznob előkelőségek számára, akik soha nem nézték jó szemmel, Mozarték duhajkodását a szomszédban. A csendőrségnek rendre ki kellett vonulnia a Makartplatz 8 szám alá csendháborítás miatt. Kaptunk angol nyelvű idegenvezetést elektronikus formában, így igen nagy információ mennyiség zúdult ránk, mindent megtudtunk amit eddig még nem nagy zeneszerzőnkről.

A Mirabell parkban, a többnyire amerikai turisták által látogatott, kackiás barokk sövénykertben, míg mi európaiak újraéljük a késő XVII századi pompát, bujaságot, kellemet, életörömöt és jólétet, az amerikai turisták a Muzsika hangjai című musical forgatási helyszíneinek okán időznek el hosszasan. Az eredetileg “Altenau”-nak nevezett Mirabell palotát 1606-ban Wolf Dietrich megbízásából Saloma Alt számára építették. Különösen figyelemre méltó a Raphael Donner által készített, márványból készült Angyal lépcső, amely Közép-Európa legszebb, márványból készült esküvői terméhez vezet.
A Mirabell parkban görög mitológiai ihletésű szoborcsoportok láthatók. Zwergel-kert, Barokk múzeum, Szabadtéri színpad. A kertet a kongresszusi épület és a gyógyszálló határolja. Gyakorlati tanács: ha valakinek szándékában áll a Mozart szülőházát is meglátogatni ajánlatos a Mozart lakóháza meglátogatása kapcsán vásárolt jegyet megtartani, ugyanis annak felmutatásával 2 eurót lehet megspórolni.

A Getreidegasse 9. szám alatt élt Leopold Mozart családja 1747 és 1773 között. Itt született Wolfgang Amadeus Mozart 1756-ban. A Mozart család lakása ma múzeum. Híres a gyűjteményben Mozart gyermekhegedűje, koncerthegedűje, klavikordja, a kalapács-zongora, továbbá a családi fényképek és levelek. Az ablakokból egy közeli piactérre nézhettünk, ahol a Mozart típusú édességek, emléktárgyak minden mennyiségben és variációban megtalálhatóak voltak. Hatalmas barokk épület határozza meg az Óváros képét és ez a salzburgi Dóm. Az első dómépítés 774-ben Szent Virgil (745-784) nevéhez fűződik. Egy 1598-as tűzvészt követően 1614-ben Markus Sittikus püspök kezdte meg az újjá építést Santino Solari tervei alapján. 1628-ban avatta fel Paris Lodron hercegprímás. Mellette közvetlenül a püspöki rezidencia épülete található,belül a püspöki rezidencia gazdagon díszített helyiségeivel, a salzburgi hercegprímások reprezentációs és lakóhelyiségeivel. A Dóm melletti téren egy fura "Mozart kugli" tetején egy fura figurával. Előtte nap a várból láttuk őklemét és első látásra azt hittük, hogy az egy élő ember. Nem sikerült megfejteni, hogy mit jelképez és azt sem, hogy miért van ott.

Mire bejártuk az Óvárost minden látványosságával igencsak megéheztünk, így stílusosan a Mozart Cafe-ban est-ebédeltünk. Gyors átöltözés után a reptérre vettük az irányt, ahol egy kolleganő ajánlására egy repülő hangárt készültünk meglátogatni. Kissé kalandosra sikeredett a kijutás, mert a repülőteret ugyan megtaláltuk, de annyira nem volt egyértelmű, hogy most hol is van az a híres neves-nevezetes hely. Érdemes a Mirabell Platz-ról a 2-es busszal menni a Karolina gasse-ig, onnan pedig pontosan 600 m gyalogosan. Ez egy hatalmas üveg építmény, vendéglővel, bárral és egy igen jelentős Red-Bull, Toro Rosso kiállítással. Volt repülő, helikopter, Forma1-es autó, rali autó....szóval tömény élvezet. A hangár kupolájában egy exkluzív koktélbár volt, ahova egy keskeny üveg hídon lehetett feljutni. Ki nem hagytuk volna semmi pénzért egy jó kis koktélt....tényleg exkluzív volt...

Miután arrafele menet tökéletesen kitapasztaltuk az utat, a visszaúton lazán vettünk minden akadályt. Még volt kedvünk a szállodánk közelében lévő teraszon ücsörögni, borozgatni és nézni az esti gyalogos forgalmat. Salzburgban nem ritka látvány nőket és férfiakat népviseletben látni, ami a nők esetében igen látványos, hiszen nem láttam két egyforma drindli kombinációt. Azt nem tudom, hogy ez a turistáknak szól, vagy tényleg kedvtelésből, büszkeségből hordják, de szép és értékelendő hagyomány.

Nem merő véletlen volt, hogy hajnalban ismét harangszóra ébredtünk, majd reggeli után meglátogattuk a szállodánk melletti temetőt. Szeretek temetőbe menni, ha idegen helyen járok, hiszen annyi mindent elárul a városról, az emberekről, a szokásokról.

Csak a rend és szokás kedvéért vásároltunk néhány helyi specialitást (Mozart kugli, Mozart tallér, Mozart likőr...) az otthoniaknak aztán gyors kijelentkezés után autót kihoztuk a mélygarázsból (az ára nagyon fájt: 17,50 eur/nap) és irány haza. Bécsben a Nordsee-ben megebédeltünk, Reni maradt Bécsben és meg elvágtattam Budapest irányába......összegezve: gyönyörű őszi napsütésben, fantasztikus városban, mozgalmasan, izgalmasan és nem utolsó sorban nagyon jó társaságban telt a hétvége. Pusszancs.....

Madonna koncert

Nem vagyok egy fanatikus Madonna rajongó, de Erika barátnőmnek köszönhetően (ő volt a főszponzor a jegyeket illetően) elmentünk a koncertre. Amíg még friss az élmény, gyorsan leírom érzéseimet....

Kellemes nyári sétának szántuk az utat a Kincsem Parkig és bár tudtuk, hogy egy 8 órára meghírdetett koncert a legjobb esetben szokott 9 körül elkezdődni, mégis elmentünk időben, hogy nyugodtan sétálhassunk és találjunk egy viszonylag jó helyet, egy nem túl zsúfolt helyen.

Fél tíz körül kezdtem érezni, hogy jó lenne, ha már elkezdődne, de sajnos még tízkor is csak reménykedni lehetett abban, hogy talán egyszer lesz koncert. Időközben Paul Oakenfold lenyomta a bemelegítő szettjét, aztán ismét leült a hangulat. A körülöttünk lévő emberek lázasan telefonálgattak ismerősöknek, hogy megtudakolják, hol marad már a "naccsasasszony", mert hát a jegyet mi vettük meg, olcsónak még a legjobb indulattal sem mondható áron, ő neki meg az lett volna a dolga, hogy időben kitolja a kis fenekét és cserébe énekelgessen nekünk.

Negyed tizenegykor elkezdődött a koncert......

Az animációs bevezetőt követően megjelent a színpadon, és bár csak nagyon messziről láttuk, mégis leírhatatlan érzés volt, hogy ekkora SZTÁR-t végre a saját szemünkkel láthatunk!

Önmagában a show fantasztikus volt, látványos, világszínvonalú táncosokkal, profin összerakva, de én nem ezt a Madonnát szeretem. Szeretem, ha egy dalnak van eleje, közepe, vége és dallama, nem nagyon szeretem a szintetizátoros, tehnos tucc-tucc zenét. Tesóm szerint túlságosan konzervatív vagyok, mert haladni kell a korral. Ha ez így van akkor vállalom, hogy maradi vagyok, de a régi nótákat, az eredeti mivoltukban jobban szerettem.

Szájtátva figyeltem, hogy micsoda munkabírással csinálja végig a műsort, a szinte színizom nő, beugrálta a 2500 m2-es színpadot, csúszott - mászott, vonaglott....beigazolódott az is, hogy azért ő sem földönkívüli lény, ugyanis ilyen helyzetekben a playback csodákra képes. Amikor tényleg ő énekelt, akkor állt, maximum közlekedett a színpadon.

Volt orosz roma zenekar, besegítettek a La Isla Bonita-ba, majd mialatt sokadszorra átöltözött még lenyomtak egy önálló nótát is.

Nagy kár, hogy Madonnát pont talán a leggyengébb lemeze után kellett vendégül látnunk, hiszen a műsor nagyjából egyharmadát a Hard Candy számai tették ki, miközben akkora slágerek maradtak ki, mint a Hung Up és a Borderline, olyan, koncerten évek óta nem játszott klasszikusokról nem is beszélve, mint a Beautiful Stranger, a Who's That Girl, a Material Girl vagy a Secret és még sorolhatnám. Erre persze lehet mondani, hogy tetszett volna megnézni egy setlistet, én viszont erre azt mondom, hogy nem vagyok rajongó, viszont örültem volna, ha tényleg a jó számait játssza, nem pedig a vacak új lemezét próbálja rám erőltetni, mert az úgysem fog menni.

Fél tizenkettő környékén elkezdett szakadni az eső, amit egy darabig mindenre elszántan próbáltunk nem tudomásul venni, de mivel úgy gondoltuk (rajtunk kívül még egy pár ezren), hogy Madonna néni egy tüdőgyulladást nem ér meg, elindultunk haza. Özönlött a tömeg kifelé miközben látszólag javában zajlott a koncert. Még el sem értük a Kerepesi sarkát mire teljes csönd lett. Még bent voltunk mikor lenyomta az utolsó nótát, majd egy Michael Jackson remix következett, de akkor Ő már nem volt sehol. A remix végén megjelent a GAME OVER felirat, így se visszatapsolás, se ráadás nem volt.

A közönség azért igyekezett jól érezni magát, úgyhogy könnyen lehet, a többségnek még mindig tátva maradt a szája a csodálkozástól, és nem értik, hogyan lehet valakinek hiányérzete egy ilyen show után. Pedig csak arról van szó, hogy akinek ilyen életműve van, abból könnyedén össze lehetne állítani egy közönségbarátabb setlistet is, ami nem akar mindenáron őrült modernnek hatni, viszont komolyabban veszi a szórakoztatást. Mert itt ugyan voltak momentumok, amikor az ember úgy érezte, hogy jó, hogy mindennek részese lehet, de Madonna Louise Ciccone sem gondolhatja komolyan, hogy van ember, aki kifejezetten a Hard Candy vagy a kabbalizmus miatt lett a rajongója.

A főtanulság: soha többet nem megyek koncertre esőkabát nélkül!

Balaton és a magyar egészségügy

Eredeti terv szerint csajos hosszú hétvégét terveztünk Zamárdiban. Szerdán mentünk és szombat délutánig (a Madonna koncert miatt) terveztük az ottlétet. Kellemesen pihengettünk, napozgattunk, olvasgattunk, kártyázgattunk, borozgattunk...olyan kis punnyadós napoknak indultak. Pénteken Gyuszi beugrott Zsombival, de kiderült, hogy rosszul érzi magát, így kénytelenek voltunk meglátogatni a Siófoki kórházat. Áldatlan állapotok, szervezetlenség, káosz és nagy tömeg fogadott. Két óra hiába való várakozás után feladtuk és feljöttünk Pestre.

Időközben a tudakozó kétszer is megerősítette, hogy az Uzsoki Kórház az ügyeletes, de a helyszínen azt sem tudták miről beszélünk. Hosszas telefonálgatás után senki nem tudott információval szolgálni arról, hogy melyik az ügyeletes kórház. Végül felhívtam a mentőket, de ők sem tudták megmondani, hogy hova menjünk, mert mint kiderült ebben a Mindenható Ágynyilvántartó az illetékes (Tel: 311-6000 ha esetleg szükség lenne rá). Ergó, ha rosszul vagyok előbb az Ágynyilvántartót hívjam és kérdezzem meg, hogy ha netán a mentő még életben talál, akkor hova vigyen.

Anno, mindig azt mondogatták, hogy az iskola az életre készít.... eddigi tapasztalataim alapján, még nem kellett se deriválnom, se integrálnom, de bizony jól fogott volna, ha megtanítják, hogy az Ágynyilvántartó életmentő információval tud szolgálni, ha az ember fia/lánya bajban van.

Hosszú nyomozás után sikerült kideríteni, hogy a Péterrfy kórházban minden valószínűség szerint hozzánk fognak szólni, így oda mentünk és miután hasztalanul próbáltak megzsarolni a beutaló bemutatásával, fogadtak, tesóm megvizsgálták és végül egy laza kis vakbél műtéttel zártuk az estét.... Hát ilyen az egészségügy ünnepekkor kishazánkban.....

Anna Karenina a Madáchban

A női nem erejének, szépségének és kiszolgáltatottságának eposza Tolsztoj regénye. Az Anna Karenina az író egyik legtökéletesebb alkotása, a szerelem, a szenvedély és a házasságtörés legizgalmasabb műve, mely a világirodalom női hősei közül talán a legjelentősebb.
Ha a melodráma műfaj eredetét keresnénk, több ős mellett nyilvánvalóan felbukkanna Tolsztoj eme klasszikusa, az Anna Karenina is, hiszen a cselekmény szintjén valóban egy szerelmi háromszög romantikus, tragikus kimenetelű történetét meséli el. A címszereplő egy erős asszony, aki a társadalmi kiközösítést és fia elvesztését is vállalja emelt fővel szerelméért – a szüzsé korántsem egyedi, azonban a Miklós Tibor–Kocsák Tibor szerzőpárosnak ez tetszett meg, és ezt dolgozták át musicall-operává. Amit ma este láttam Az alkotók csontra csupaszították Tolsztoj művét, így a realista elbeszélőstílus helyett a cselekmény, a zene és a színházi forma hivatott arra, hogy lekössön bennünket. Ez pontosan addig zajlik, amíg a díszlet érdekességének a felfejtése tart. Ugyanis a Szerednyey Béla tervezte játéktér nem szokásos musical-díszlet, hanem tizenkét óriásfüggöny, folyamatosan más-máshogyan beállítva. A jelenetek elején állóképre vetítve áll a helyszín és az időpont – ez kevéssé kreatív forma, de akad ötlet is a technikához: a lóverseny-jelenetnél kifejezetten jó megoldás (a színpadon a tribün, míg a verseny fátyolvászonra, eléjük vetítve látható). Szintén jó a koreográfia, különösen a tömegjeleneteknél látszik, hogy a tánc nem öncélú show-elem, hanem nyomatékosító vagy cselekményszervező erővel rendelkezik, s kiemelkedik ezek sorából is a második felvonás végén látható báli jelenet. Azonban a lassan előrehömpölygő történet kifejezetten nehezen és döcögősen van elbeszélve. A lassan festegetett, újabb és újabb helyszínekre szervezett jelenetek egy-egy állapotot mutatnak meg, hogy az aktuális fordulat aztán hirtelen megtörténjék (jobb esetben, ugyanis van, amikor a fordulat abban áll, hogy valaki jön és bejelenti), majd teret és időt váltunk. Nem tudtam, hogy az eleje most a vége, vagy fordítva??...A lassú festegetésnek a második felvonás közepén szakad vége. Itt az alkotók talán azt érezték, hogy elgaloppírozták magukat terjedelmileg, mivel innentől mindenféle körítés nélkül, puskaropogásszerűen sorjáznak a fordulatok (egyikét-másikát három mondatban intézik el), felébresztve az előadást; csak úgy porzik a függönyt tartó két karnis, úgy pörgetik, hogy a tetőpontot elérvén Anna szembesüljön azzal, hogy Vronszkij már nem szereti őt, s végső döntésre jusson. Kocsák Tibor zeneszerző könnyen fogyasztható és szerencsés hangszerelésű zenét szerzett, amelynek van egy jól megjegyezhető főmotívuma, s ugyanő vezényli biztos kézzel az egyébként nagyon jól teljesítő zenekart. A párbeszédek azonban meglehetősen leegyszerűsítettek, sok esetben közhelyesek, didaktikusak, irodalmi szempontból talán leginkább a giccs kategóriájába lehetne sorolni az időnként – főleg a gyorsan pergő epizódok esetében – nevetségességig natúr és célratörő szövegeket. A karakterek a musicalesítés ipari folyamata során megszabadíttattak sajátosságaiktól, jellemük tökéletesen archetipikussá vált (az amorózó Vronszkij, a megcsalt férj Karenin stb.), s bár Szerednyey rendezőként érezhetően törekedett a figurák megkülönböztethetőségére, a történet fősodra egyértelműen kiválasztja, hogy kire irányul figyelem, és ki az, aki belevész a tömegbe. Debreceni Csaba Vronszkija előredüllesztett mellel, határozottan néz a távolba, illetve szerelmére. Polyák Lilla (Anna) visszafogott gesztusokkal érzékelteti a nő őrlődését a két férfi közt, ám ezzel együtt egyértelmű a szimpátiája is és a hangja az maga a tökély. Sasvári Sándor Kareninje néha kiesik a rendező által szabott keretekből, és elveszíti a mértéket az érzelmi túlfűtöttség ábrázolása közepette, hangképzésének sajátossága, hogy az 'r' hangzókat furcsán, jellemzően raccsolva énekli ki. A többiek többnyire megfelelően hozzák a sablonokat, az éneklést tekintve pozitív irányban Barát Attila (Levin), Mahó Andrea (Kitty) és Barabás Kiss Zoltán (Pópa) teljesítménye lóg ki.

Feszítő probléma az előadással, hogy dramaturgi nyesőolló nem vett benne részt, így válnak egyes jelenetek elviselhetetlenül hosszúvá, mások nyúlfarknyi rövidségűvé, s emiatt telik meg a látvány is néha üresjárattal: a túlmagyarázottsággal, a körülményességgel nem tud mit kezdeni a rendező. Egyet azonban le kell szögeznünk: az irodalmi élményt semmilyen mértékben sem helyettesíti a zenés produkcióváltozat.

Azt gondolom, hogy egy ilyen fantasztikus darabból, ilyen nagyszerű zenével és magas hangi kvalitásokkal rendelkező énekesekkel sokkal jobbat és maradandóbbat lehetett volna alkotni. A közönség természetesen maximálisan hálás volt és vörösre tapsolta a tenyerét, de ez a gesztus inkább szólt a színészek-énekesek teljesítményének és erőfeszítésének mintsem a rendezésnek. Ha nem ismertem volna a történetet, nem biztos, hogy sikerült volna kihámozni a lényeget, a mondanivalót....Mindezek után mégis azt mondom, hogy sajnálnám, ha nem láttam volna az Anna Karenina Kocsák-féle értelmezését.

Psota Irén a kortalan és halhatatlan

Húsvét előtti szombati délutáni programként a Madách Stúdió színpadán a Psota!Psota!Psota!....Egy érzelmes, ugyanakkor beszélgetés a Nagy Halálról, a Nagy Utazásról, a Nagy Találkozásról és sok minden egyébről, ami hozzátartozik a színjátszás csodájához. Psota Irén ugyanúgy szólt hozzánk, mint pályája kezdetén, szenvedéllyel, hittel, töretlen energiája kiapadhatatlan. Humora és tragikuma egy tőről fakad, életöröme ugyanolyan gazdagon buzog, mint a hajdan volt kislányé,aki egyszer elhatározta, hogy színésznő lesz. Beszélgetőpartnere szeretett kollégája, Kautzky Armand. A műsorban elhangzottak kedvenc dalai, élőben és felvételről, vetítések, részletek az előadásokból és filmekből. Egy vidám, érzelmes, nagyszerű est tanúi és résztvevői lehetünk.

Nagyon nehéz Psota Irénről írni, hiszen a Kaukázusi krétakör szegény szolgálólányától a Koldusopera Pollyján át Yermáig mindent eljátszhatott. Nem lehetett beskatulyázni, tragédiától a komédiáig mindenben nagyszerűt alakított. És ez így volt tegnap este is: önfeledten nevetett a közönség a poénokon, ritmusra járt a láb mikor szólt a dal, majd pattanásig feszült volt a hangulat mikor majdnem belehalt a Margarida asszony monológjába....

Személye jelenség, figura, mi átcsillan a szerepeken, legyen az Brecht Kurázsi mamája, a Koldusoperából Polly, a rajzfilmek közül Kotkoda vagy Vilma a Frédi és Béniből, vagy egy olyan megdöbbentő erejű szerep, mint a Roncsderby című monodráma, melyben egyetlen szereplőként nyűgözi le nézőit saját magát alakítva.Vagy említhetnénk a filmeket is, melyekben játszott: a Szent Péter esernyője, Az oroszlán ugrani készül, a Szabadíts meg a gonosztól, és így még közel sem teljes a skála. Kevés olyan tehetséges és különleges színész van ma a magyar művészvilágban, mint Psota Irén. A művésznő 80 évesen is játszva adja elő a legnehezebb monológokat és különösebb bemelegítés nélkül énekel tökéletesen.

A közönség állva vastapssal köszöntötte, az ünnepelt pedig, bár megfogadta, hogy nem sír, a végén mégis elérzékenyült.

Jövőre veled ugyanitt!

Adott egy nő. Adott egy férfi. Van gyerek -szám szerint hét. Adott egy hotelszoba. Adott a házasság köteléke is. Csak épp nem egymással. Szeretni azt, aki igazán soha nem lehet a mienk, mert családja van , és adott esetben a családját választja saját boldogsága helyett. Mi marad? Lopott percek, órák? Egy ellopott februári hétvége. Minden évben, csak ennyi... se több, se kevesebb. Adott tehát két ember, aki az idők során, szőröstül- bőröstül megismeri egymás rezdüléseit, életét. Kit csalnak meg? A feleségüket? A férjüket? A gyerekeiket? Saját magukat! Egy abszurd szerelem, gyönyörű története. Lehet nevetni? Igen! Lehet sírni? Igen! Hol mindkettőt egyszerre!

A darabot láttam már sok páros előadásában, de amit ez a két színész-énekes (Janza Kata - Bereczki Zoltán páros) alkotott....lenyűgőző volt.... Kellemesen csalódtam Janza Kata Doris-ában, rájöttem, hogy az eddigi tapasztalataimtól eltérően humora is van. Bereczki képességeit illetően nem is voltam kétségeim, de ez most ismét beigazolódott... Jól megrendezett, táncokkal és dalbetétekkel fűszerezett kerek produkció volt!

De ki a Vörös Pimpernel?

Szolnoki Szigligeti Színház vendégszereplése a Thália Színházban, a gyereklányként Angliába került Orczy Emma bárónő 1905-ben megjelent regénye, A Vörös Pimpernel alapján készült musicallal....

A darab zenéjét Frank Wildhorn, a szövegét Nan Knighton írta. A francia forradalom legvéresebb szakaszában játszódó romantikus musical főhőse egy minden ízében angol nemes. A Vörös Pimpernel álnevet viselő báró eszmei elkötelezettségből és emberségből furfangosabbnál furfangosabb módon francia arisztokratákat ment ki sokszor egyenesen a guillotine alól. A francia kormány Angliába küldött kopói és spiclijei semmilyen eszköztől, így a zsarolástól, emberrablástól, gyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy kézre kerítsék az átkozott angolt. A Vörös Pimpernelt ifjú barátainak és híveinek maroknyi csapata, valamint szerelmes hitvese, az ünnepelt francia színésznőből előkelő angol bárónévá lett szépséges Marguerite segíti, hogy elkerülje a halálos csapdákat és sikerre vigye a jó ügyet…

Véleményem szerint egy színre vitt előadásnak kell alakítani a helyi igényeket és erre a küldetésre tökéletesen alkalmas ez a musical komédia. Könnyed és szórakoztató témájával, nem túl mélyen szántó mondanivalójával és könnyen befogadható zenéjével. De csak akkor, ha azok, akik hozzányúlnak a műhöz, ugyancsak igényesek és nem kevésbé alázatosak a saját munkájukkal szemben. A látványos díszletek és jelmezek, a kimunkált koreográfia precíz és hatásos világítás tette még hatásosabbá, hogy mindezek növeljék a Wildhorn slágerek egyébként is vitathatatlan életképességét. Arról pedig, hogy a nézők a szó legnemesebb értelmében vett játékot lássanak a színpadon, a színész-rendező mellett leginkább Csengeri Attila, Bardóczy Attila és Dósa Mátyás gondoskodtak, akik látható/hallható örömmel bolondoztak az eredetileg Orczy Emma bárónő által a XX. század elején szövögetett cselekmény akciódús szálainak össze-, vissza-, majd kigombolyítása közepette. A női főszerepben azt a Koós Rékát láthatjuk, akinek a humor szintén vérében van. Ezúttal azonban neki osztották a legkevesebb vicces lapot, ezen az estén Ő inkább a romantikáért és a drámáért felelős. Rizsporos parókában és komoly kosztümökben kell komoly helyzetekben komolyan helytállnia. És Ő megteszi. Mondom ezt akkor is, ha rajta láttam a legnagyobb megilletődöttséget. Ez a „drukk” a főszerepen felül elsősorban a teljes létszámú családi jelenlétnek szólhatott. Kellemes csalódás volt számomra Dósa Matyi hangja, ugyanis eddig csak a Barátok közt hiperfrusztrált Tónijaként láttam őt, de most kiderült, hogy ez a fiú igenis tud énekelni és ráadásul nem is akárhogy. Kissé megijedtem Molnár László első dalánál, hogy ebből "baj" lehet, de szerencsére a hangosítónak sikerült javítani a beállításon. Kár, hogy emiatt pont a legszebb dal nem volt tökéletesen élvezhető...

Csengeri Attila a nagy kedvencem természetesen hozta azt formát amit tőle minden helyzetben elvárok és meg is kapok. Összegezve a látottakat és hallottakat, egy szinte tökéletes előadást láthattam, így egy tízes skálán 10 pontra tudom értékelni!

Mellékes Kellékes.....

A Kellékes tulajdonképpen egy másfélórás egyszereplős nagymonológ, Kern András egyszemélyes színháza. A történet szerint Bieder József kellékes egy elmaradt előadás napján pakolászás közben váratlanul közönséget talál a nézőtéren, akiket jobb ötlet híján megpróbál szóval tartani. De csak amíg a Sanyi ide nem ér... Sanyi persze sosem érkezik meg, csak telefonon közli: köszöni egy élet munkáját, Bieder Józsefnek holnap már nem kell bejönnie dolgozni. A két esemény között eltelt szűk másfél órában az egykori alkoholista, tehetségtelen segédszínész élete legjobb alakítását nyújtja, az üres színpadon - s feltehetőleg csak a fejében létező közönség előtt - állva negyven év színházi élménye elevenedik meg, úgy, ahogyan csak ő láthatta. Úgy, ahogyan a színfalak takarásában megbúvó örök láthatatlanok látják azokat, akik a fényben állnak. Bieder egyszerre csodálja és veti meg a színház világát, menekülne belőle, de szüksége van rá, mint halnak a vízre. Fuldoklik a gondolattól is, hogy vége lehet. Hogy vége van. A "kellékes" lélekábrázolásában Kern több, jellemzően hullámvonalon halad, mintha a darab viharában maga is eltévedne néha.

Ahogy Bieder szégyenlősen belefog meséjébe, megtudjuk mi a különbség a díszlet és a kellék között, és hogy Rómeónak mindent szabad, aztán mélyebb vizekre evezünk és az anekdoták között kellékesünk észrevétlen azzá a színésszé válik, aki mindig lenni akart. Minden kellék az ő keze alá dolgozik, sajnos néhol túl kiszámíthatóan is. Parodista vénája, amiben Kern zseniális öt nyelven kibontakozik, klasszikus színházi karikatúrák kelnek életre, és a jellemek között valós személyek bukkannak fel. Bieder eljátszik mindent, amit az elmúlt negyven évben szeretett volna, és ezúttal minden(ki) szöveg(e) az eszébe jut.

Nem tudom, hogy Kernnek volt rossz napja, vagy a rendezésnek nem sikerült brillírozni , de a parodista jeleneteket leszámítva z előadás igen laposra sikeredett. Mondhatnám azt is, hogy egyáltalán nem voltam elájulva tőle és a ahogy a közönségen végig néztem, ezzel nem voltam egyedül. Sokan előadás alatt távoztak, még csak esélyt sem adtak annak, hogy talán a végére kikerekedik a történet. Én megvártam, de hiába. Talán, ha nem egy "nagy" színpadra kerül, hanem egy kis stúdió színpadra, ahol nincs ekkora távolság a "kellékes" és a néző között, akkor lehet, hogy talán több intimitás szorult volna benne...talán élvezhetőbb lett volna....de ezt már soha nem fogom megtudni....egyszer meg lehet nézni, futottak még kategória darab....

És mennyi szerelem!

Hogyan forgatja föl egy hirtelen fölbukkanó, konzervatív lány két, a világot igencsak kritikus módon szemlélő agglegény, egy laptulajdonos és egy író életét San Franciscóban? Szerelmi háromszög egy Neil Simon darabban, a Madách színházban.

A hatvanas években egy San Francisco-i legénylakásban két, a külvilággal igen kritikus fiatalember, a cinikus, ám jóképű lapkiadó, Andy (Csányi Sándor -C-) és a tehetséges, ám ügyefogyott író, Norman (Szente Vajk - B-) tengeti életét szegényes körülmények között. Egy nyári napon szomszédjukba költözik a konzervatív gondolkodású Sophie (Oroszlán Szonja - A-), akinek megjelenése természetesen felborítja a két agglegény életét. Ha egy romantikus komédiáról beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy A, B és C szereplővel rendelkezik, amelyben maximális oda-vissza kihasználtság esetén sokfele röpülhetnek Erósz nyilai. Itt kezdetben mindössze B pistul bele C-be. Később C döbben rá, hogy veszettül odavan A-ért, különösen annak testi összetevőiért. Ez a rádöbbenés egészében a kellemesebb jelenetek közé tartozik, akárcsak A és B hosszas előkészületek után meg nem vívott karatecsatája. Végül A őrjöng ugyanúgy C-ért, ahogy két és fél órával korábban B. Ez utóbbi hoppon marad.

Szereplők: Csányi Sándor, Oroszlán Szonja és Szente Vajk. Az előző kettőt már láttam filmben játszani, de az utóbbiról még nem tudtam semmit.

Csányi nem tartozik a kedvenceim közé és ez most sem változott....nehezen vette a gyors, hadarós párbeszédek buktatóit. Nem csak bele kavarodott mondandójába, hanem ráadásként még érteni sem lehetett beszédét. Számomra néha már az amatőrség szintjét súrolta (nem tudott mit kezdeni a kezeivel, ezért folyamatosan az orrát bökdöste) Őszintébb pillanatai akkor melengetik a néző szívét, amikor diskurálóbb hangvételbe, oldottabb (szinte próba-) hangulatba vált, a technikázó, sematikus, gegbiztos alakítást alkalmibb, vagányabb stílusra cserélve.

Oroszlán Szonja, kellemes meglepetés volt, mert filmes előéletéből merítve, egy nyávogó nyafka tyúkra számítottam, ehelyett viszonylag jól összeszedetten megoldotta az Amerika mítoszért szolga lelkűen rajongó naiv lányt szerepét, aki oda-oda mondogat a két "Balhé" csináló fiatalembernek.

Szente Vajk a háromszög legokosabb, de zsenialitásában meg nem értett, "lúzer" tagja, sziporkázott a szerepében. Az ő személye zseniális választás volt!

A téma népszerű, nagyszerű két és félórás önfeledt szombat esti szórakozás, mindenkinek jó szível ajánlom....

Karácsonyi ajándék magamnak...Jethro Tull koncert Trentoban (Olaszország)

Első elgondolásra őrültségnek tűnt, de lassacskán egyre jobban tetszett az ötlet, hogy december 18-án kiutazzak a Jethro Tull utolsó olaszországi koncertjére, Trentoba. Motiváló tényezőként hatott, hogy kedvenc és egyetlen testvérem a Sturcz Quartett tagjaként is fellépett az együttessel.
Az útviszonyok nem voltak éppen ideálisak, ugyanis végig ömlött az eső, havaseső, hó, attól függően, hogy milyen magaságban haladt az út, így kissé elcsigázottan, de rendkívül lelkesen értem a "célponthoz".

Szállásfoglalás után egy kis pihenés következett, majd városnézéssel egybekötött gasztronómiai túra.

Trento közel 106 ezer lakosával a 450 ezres tartomány székhelye. Az Adige két partján fekszik, nyugaton a Monte Bondone hegyei, keleten a Valsugana határolja. A várost elkerülte az ipar, így bevételeit döntően az idegenforgalomból nyeri. (Jellemző adat, hogy a tartomány minden lakosára öt vendégágy jut.) Egyes épületei a római időkből maradtak fenn, míg a későbbieket a Karolingoknak köszönhetik, akik püspöki székhellyé tették a várost. 1814-ben az addig önálló települést az Ausztriához tartozó Tirolhoz csatolták. (Trentino jelenleg az olasz tartományok közül a legnagyobb önállósággal bír.)

Az előadás este 9-kor kezdődött a Santa Chiara Auditoriumban teltházzal és nagyon lelkes közönséggel, ugyanúgy mint az ezt megelőző két este Torinoban és Bolognában.

Jethro Tull együttes a nagy-britanniai Blackpoolban alakult, az 1960-as években. Zenéjüket Ian Anderson sajátos éneklési stílusa, páratlan fuvolajátéka és a szokatlan, meglehetősen összetett dalszerkesztés jellemzi. Zenéjük – bár először csak blues rockot játszottak – klasszikus, kelta és art rock elemeket is egyesít magában. Anderson annak tulajdonítja a Jethro Tull egyedülálló hangzását, hogy a zenekar tagjai sohasem használtak semmiféle kábítószert. Pályájuk kezdeti szakaszán sok zenekarról vettek példát, de később sikerült egy sajátos, könnyen felismerhető, csak rájuk jellemző stílust kialakítaniuk.

A koncert kellemesen pörgő hangulatú volt, nagyszerű ráhangolódás volt a közelgő ünnepekre és ezt a közönség lelkes tappsal, ünnepléssel jutalmazta. Egyetlen negatívumként kívánom megjegyezni, hogy szerintem Ian Andersonnak már nem kellene erőltetnie az éneklést, ugyanis inkább a hamis, mint tiszta hang volt jellemző a 61 évesen kissé megkopott hangjára. Természetesen ez semmit nem vont le az előadás értékéből, hiszen részemről ez nem volt egy új keletű megállapítás (a budapesti koncerteken is érezhető volt a "szenvedés") és őt így szeretjük, mert a fuvola játéka utánozhatatlanul világbajnok.

Az előadás után volt egy kis "after party", ahol számomra apró érdekes morzsákat csipegettem: félti a kezét, ezért kézfogás gyanánt a könyök összeveregetés szolgál, macska a jele az öltöző ajtaján, szereti a sört és egy nagyon kedves és szerény "bácsi". Íme a bizonyíték:

Nagyon hálás vagyok, mert ott lehettem, boldog vagyok, hogy ilyen testvérem van, akire mérhetetlenül büszke vagyok és köszönöm, hogy biztosította számomra ezt a felejthetetlen élményt!

Ádvent Bécsben

Közel egy éve készülök megnézni a bécsi Raimund Theaterben még 2006 szeptemberben bemutatott Rebecca című musicalt, mely Daphne du Maurier a "Manderley ház asszonya" című műve alapján készült, Michael Kuncze és Sylvester Levay szerző páros újabb remekeként.

Röviden a téma...Egy fiatal nő egy szállodában megismerkedik Lord Maxim de Winterrel, akinek felesége, Rebecca rejtélyes módon vesztette életét. Gyors udvarlás után ő lesz a második Mrs. De Winter, és férjével annak vidéki otthonába, Manderleybe költözik. Mr. De Winter, de főképp a házvezetőnő, Mrs. Danvers (Judith Anderson), fürkészve lesik a szép fiatalasszony minden gondolatát, az asszonyra mégis nyomasztóan nehezedik az első Mrs. de Winter emléke, aki mintha a ház minden tárgyában, szegletében és az ott élők minden gondolatában folyamatosan jelen lenne. Az új úrnő úgy érzi, hogy Mrs. Danvers minden lépését figyeli, és állandó gyanakvással, rosszindulattal veszi körül. Mrs. De Winter a házvezetőnővel szemben alárendelt, bűntudatos viselkedést vesz fel, mely Mrs. Danvers uralmát tovább növeli, és a férje, Maxim is egyre megközelíthetetlenebbnek tűnik számára sötét emlékekkel teli otthonában. A helyzet még tovább romlik, amikor megtalálják a vízbefúlt Rebecca holttestét és újból vizsgálni kezdik az asszony halálának körülményeit. Maxim de Winter korábban már a feleségeként azonosított egy holttestet, ezért most gyilkosság gyanújába keveredik. Új felesége az egyetlen, akinek elmondja az igazságot (és most először kerülnek igazán közel egymáshoz): valóban jelen volt az első Mrs. de Winter halálkor, de az egy véletlen balesetnek és nem az ő közreműködésének köszönhető. Maxim azt is bevallja, hogy ő maga gyűlölte a mindenki által körülrajongott, de valójában szívtelen asszonyt. A látszólag kilátástalan helyzet végül mégis megoldódik: Mrs. Danvers a kastélyban kitört tűzben meghal, és kiderül, hogy Rebecca rákos volt, ezért a rendőrség öngyilkosságként zárja le a rejtélyes halálesetetet.

A zene fantasztikus, a díszlet csodálatos, a színészek maximális teljesítményt nyújtottak...a leghálásabb szerepe a házvezetőnőnek volt ugyanis fantasztikus dalokat kapott....maximális pontszámot mégsem tudok adni, mert volt nekem hiányzott a tánckar....Összegezve: frenetikus élményt nyújtott az este, még másnap reggel is a fülemben csengett a házvezetőnő dala.

Jó kis nap volt: Bécs, karácsony előtti forgatagban, puncs a Rathaus előtt, színház és még az időjárás is kedvezett a bécsi sétához.

....utazás a "múltba"....

....kb 12 éves lehettem és egy nagyon pici faluban, egy szalmafedeles vályogházban éltünk hármasban a szüleimmel. Barna hosszú hajam nagyon kócos volt és rongyos ruhában jártam, cipő nélkül, mezítláb. Kétszínű szemem volt, az egyik kék, a másik pedig zöld. A ház mellett egy pajta volt, benne egy tehén. Szemben a mi házunkkal egy másik kis ház állt, benne egy fekete kendős öregasszonnyal és annak a fiával. A fia átjött hozzánk és kérte az apámat, hogy adjon neki tejet. Apám azt mondta neki, hogy rendben, fejjen magának, de ne vigye el az egészet mert nekünk is kell. A férfi fejt tejet egy sajtárba, de véletlenül kiöntötte és emiatt még szeretett volna tejet, de apám aki azt hitte, hogy szándékosan öntötte ki, azt mondta, jöjjön vissza holnap, mert ami még megmaradt az kell nekünk. Szó váltás lett a vége, de a férfi elment, majd visszajött és mérgében felgyújtotta a házat. Én nem voltam a házban, mert éppen akkor jöttem haza és láttam ahogy égett a ház, hallottam ahogy a szüleim segítségért kiálltottak. A fekete kendős öregasszony szaladt felém, rázta az öklét és azt kiabálta: "Miattad van az egész, te mihaszna! Tűnj el és soha ne gyere vissza!" Elszaladtam és egy tanyára kerültem, ahol egy középkorú férfit láttam, aki mindig gumicsizmában járt. A tanyán egy ház volt, az udvaron egy eperfa, mellette egy kas (volt benne egy kevés kukorica) és kis tyúkudvar mindösszesen 5 tyúkkal. A kasban aludtam és a férfitól kapott zsákkal takaróztam. Alapvetően hálás voltam neki, mert volt hol aludnom és néha kaptam egy kis kenyeret is, de jó szót és szeretetet soha. A tűzeset óta nem beszéltem senkivel....Ott annyi volt a dolgom, hogy délután adjak magot a tyúkoknak, egyébként egész nap a mezőn kószáltam egy fehér-szürke göndör szőrű kiskutyával. Egyszer késve értem vissza és a férfi nagyon dühös volt, mert a tyúkok még nem kaptak enni, ezért kiabált velem: "Dögölj meg te szutyok, senkinek se kellessz!" Innen elmenekültem és a kutyával együtt egy állomásra mentem, ahol csak vártuk és bámultuk a vonatokat. Egyszer jött egy vonat a gyerekek nevettek és integettek ki az ablakon (kb. öten voltak). Először azt hittem, hogy nekem örülnek, de sajnos azért nevettek mert kócos voltam, meg rongyos és kétszínű volt a szemem. Nagyon szomorú lettem, de a vonat elment és én ott maradtam a kutyámmal. Leültünk egy padra, beszélgettünk amíg ránk esteledett, aztán jött egy ember aki valószínűleg az állomásfönök volt. Kézen fogott és elvitt magával a házába, ahol a felesége éppen vacsorát főzőtt. Soha nem kérdezték meg, hogy honnan jöttem, miért vagyok egyedül, csak megfürdettek, megetettek és felöltözettek. Nem sokkal azelőtt meghalt a gyerekük, aki egy velem egykorú kislány volt, így valószínűleg vigaszt jelenthettem a gyászukban. Ők lettek a nevelőszüleim (Irma és Ferenc) és én nagyon szerettem ott lenni. A helyi iskolába jártam, majd később a közeli kisvárosba mentem, ahol egy lányiskolában folytattam. Matematikát, történelmet, irodalmat tanultam, majd varrónő lett belőlem. Nevelőszüleim egy kis házat vettek nekem abban a kisvárosban, a kertben virágok voltak...nagyon sok rózsa, piros, sárga, narancs, éreztem az illatukat....Az emberek nagyon szerettek, mert nagyon szép ruhákat vartam a hölgyeknek...hosszú, csipkebetétes divatos és elegáns ruhákat. Aztán jött egy férfi, elegáns világos öltönyben, girardi kalappal a fején, mosolygott rám, meglengette a kalapját. Gyakran jött hozzám teázni, de egyszer nevelőanyám figyelmeztetett, hogy ez a férfi több nőnek is udvarol. A következő alkalommal mikor meglátogatott én megmondtam neki amit megtudtam és kértem, hogy többet ne jöjjön. Ő felállt, megrándította a vállát, majd elment. Utána öbbször láttam őt a házam mellett szomorúan sétálni, de soha nem jött be és soha nem szólt hozzám. Egyszer vartam egy esküvői ruhát egy hölgynek és ő meghívott az esküvőjére. Az esküvőn találkoztam azzal a férfival, ő felkért táncolni és valószínűleg kibékültünk....Összeházasodtunk és egy nagyon szép házban éltünk jómódban. Született egy gyerekünk (kisfiú), szerettük egymást, de mikor a gyerekünk kb. 2 éves volt én beteg lettem. Egy nagy ágyban feküdtem, orvosok jártak hozzám, kanalas orvosságot tömtek belém, de nem tudták mi bajom. Lázálmok gyötörtek, néha eszméletlen voltam és lassan eljött az utolsó 5 perc....Nevelőszüleim sírtak, én elmondtam nekik, hogy nagyon szerettem őket és bocsánatot kértem, ha nem voltam elég jó gyerekük. A férjem is nagyon szomorú volt, sírt és kért, hogy ne hagyjam el...nem tudtuk elengedni egymást és talán ezért volt, hogy még a halálom után is láttam ahogy a nevelőanyám eteti a gyerekem és a férjem szomorúan, borostásan járkál a szobában és a nevemet mondogatja...vajon azóta sikerült?....Hát ez volt az utazás a keserédes múltba....vagy ez csak puszta misztikum, a képzelet szüleménye?...ki tudja....

Kutyaszerelem

Szombaton, Tibi szülinapi ebédje után sétára indultam kedvenc Rex kutyámmal és Árpi unokatestvéremmel. A megszokott útvonalon indultunk és mivel látszólag teljesen csendesnek, kihaltnak tűnt az utca, ezért a szokásostól eltérően már az utca elején lecsatoltam a pórázát. Ide futott, oda szagolt, elrohant, aztán vissza...szóval semmi extra, minden olyan volt mint máskor.

Azt tudni érdemes, hogy Rex nem szocializálódott kutyák között úgy, mint például Lexi, aki a "gyerekkorát " gyakorlatilag a Városligetben töltötte, ezért mindig egy kihívást jelent végigmenni vele az utcán.

Szombat lévén úgy tűnt, ez sima ügy lesz, míg el nem értünk majdnem az utca végéig. Akkor, egyszer csak nekiiramodott és lecövekelt egy kerítésnél. A kerítésnél egy fekete-fehér keverék kutyus könyökölt és szép csöndben nézett ki a délutáni semmibe. Az én kutyám tőle szokatlan módon teljes nyugalomban, csöndben szemlélte a "másikat", orr az orrhoz ért , majd intenzív farkcsóválás következett. Ezen annyira meglepődtem, hogy azt ami azután történt gyakorlatilag fel sem fogtam.... a kutyus a kerítésen belülről kinyújtotta a kis mancsát és megsimogatta Rex buksiját. Az agyam egyszerűen nem fogta fel, amit a szemem látott, de persze ebből az újdonsült barátok mit sem érzékeltek, csak nézték, szagolták egymást és lebegtek a nagy rózsaszín ködben.

Másfél óra múlva, mikor visszafele jöttünk és befordultunk az utcába, magától értetődő módon Rex első útja odavezetett. Sajnos hiába leskelődött, várt a "barátra", az nem volt sehol és ezt igen csalódottan vette tudomásul, így a legnagyobb békében hazasétáltunk. A happy end érdeklődés hiányában elmaradt....

......hát ilyen csodák történnek Szurdokpüspökin....cuppp!

Viva Carlos Santana!

Igazi latin fiestában, igazi örömzenében volt részem szombat este! Bár irtózom az ehhez hasonló tömeg rendezvényektől, mégis engedtem a baráti nyomásnak és elmentem a Kapcsolat Koncertre, a Hősök Terére. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára - talán 10 éve - a hangulat semmit sem változott, olyan volt mint akkor régen... nagy tömeg, sok perec-lángos árus, élő reklámhordozók.... Nem is ez a lényeg, hanem ami a színpadon volt! Az előzenekart (Back II Black) nem láttam, mert akkor még javában a tóparton süttettem a hasam, de a rádióban beígért 19,30-kor pontban (talán egy picit még előbb is) Santana és zenekara elkezdtek játszani és én akkor már ott voltam! Jó volt végre látni 10 nagy gonddal összeválogatott olyan zenészt, aki élvezi amit csinál, éreztetve, hogy játszani így is lehet, így kell, mert így érdemes. Nekik is, nekünk is. Lerítt róluk, hogy nem megélhetési zenészek. Mintha nem is lett volna ott a több mint 300.000 (igen...háromszázezer) ember, mintha csak maguknak, a saját szórakoztatásukra muzsikáltak volna. Nem voltak cici "villantó" lányok a színpadon a jobb összhatás kedvéért, semmi fenék risza, semmi hókusz-pókusz, csak jöttek és zenéltek. Nagyon kemény tempót diktáltak, nem volt üres járat egy-egy dal legalább 6-7 perces volt. Nem tudom és nem is szeretném külön kiemelni senki teljesítményét , mert a maga műfajában mindenki zseniális volt: a dobosok, a kongás, a zongorista, a gitárosok, a fúvosok, az énekesek....na meg a nagy Santana. Talán a gitárművész, valamint a két énekes, Tony Lindsay és Andy Vargas aratta a legnagyobb sikert (egy hajszállal), de bőven kijutott a tapsból a többieknek is. Az volt a jó, hogy senki sem maradt a háttérbe szorítva, mindenki kapott komoly lehetőséget a szólójátékra. Tiszta szívből, lélekből muzsikáltak, a nagy tömeg tomboló hálája csak a hab volt a tortán. Nagyon fontos tény és egyáltalán nem elhanyagolandó, hogy mindezt kitűnő hangminőségben hallhattuk és élvezhettük. Imádom a dél-amerikai zenét, Santana zenéjét .....és a szervezők ezzel a produkcióval nagyon magasra helyezték a lécet, azt hiszem nehéz lesz felülmúlni jövőre. cuppp!

Szombaton bálban a vámpíroknál...

Hosszan tartó szervezés után eljött a nagy nap! Még januárban megszületett a családi döntés mely szerint megnézzük a még tavaly évben bemutatott és nagy visszhangot keltett új musicalt: a Vámpírok bálját. Mivel nem Operettes produkció, így egy kicsit nehézkesebb volt a jegy beszerzése, ezért már januárban megvettük rá a jegyeket. Kis technikai "malőr" azért becsúszott, hisz eredetileg Gyuszi is részt vett volna a családi programban, de a munka elszólította, így Évi barátnőm teljesítette ezt a számára szerintem nem túl nehéz feladatot. Természetesen zsúfolásig tele volt a nézőtér, mondhatnám úgy is, hogy még a csilláron is lógtak. Világhírű musical, nagy nevű alkotókkal fűszerezve (Jim Steinman zeneszerző, Michael Kuncze szöveg író, Roman Polanski rendező, Kentaur díszlettervező) és teljesen ismeretlen előadókkal.

A cselekmény a 19. század végén játszódik a vadregényes, havas Erdélyben. Abronsius professzor - "hóval megcukrozott Albert Einstein" - a rettenthetetlen vámpírvadász fiatal asszisztensével, Alfréddal követi a vámpírok nyomát. Megérkeznek Chagal fogadójába, ahol mindenütt füzérekben lógnak a vámpírriasztó fokhagymák. A falu lakói közül senki sem ismeri el, hogy a közeli kastélyban vámpírok élnek, bár az ellenszer, a fokhagyma iránti vonzalmuk már a megszállottság határát súrolja. A romantikus és érzelmes Alfréd természetesen ott rögön és azonnal szerelmes lesz a fogadós lányába, aki hasonló érzéseket táplál iránta. A lány ártatlanul igéző énekére megjelenik a vámpírgróf Krolock és meghívja Sarah-t a közeli kastélyában tartandó bálba. Sarah-ban vágyakozás ébred a gróf és a vámpírok halhatatlan világa iránt. Ez az olthatatlan vonzalom és gyerekes vágy a félelem után, anélkül, hogy félelemben legyünk sok izgalmas bonyodalmat okozott, melyet a vámpírok különös világában csetlő-botló vámpírvadászok humoros kalandjai fűszereztek. Mint kiderült, a vámpírok a sztereotítipáktól eltérően érző lények, az életük a gyöngédség és kegyetlenség belső harcáról szól. Lehet, hogy az élet a vámpíroké?! Lehet, hogy mindannyian vámpírok vagyunk, vámpírokká lettünk és vámpírként élünk? Szívjuk egymás vérét, kísérőnk a szüntelen éhség a még több iránt, nyomunkban a pusztítás.....

Szerintem az előadás két síkon nézhető. Az egyik a felszínes szórakozásé: a csillogás, a tánckavalkád, a dalok, az ezernyi (és mind egyéni) jelmez, a tanítani való fényefekt-használat, a valódinak ható vér a megharapott nyakon. A másik az e mögött játszódó "polanskis" humor. Aki ismeri az Oscar-díjas rendező munkáit, észreveheti a darabban fellelhető, rá annyira jellemző abszurditást. A „meghalni oly morbid” szövegsor, a zsidó vámpír ellen csütörtököt mondó kereszt, a meleg vámpír önmagát kellető ízlésficama vagy maga a történet befejezése mind olyan apró jelzések, melyek figyelmeztetnek: ne vegyük ezt olyan komolyan. Nem volt idő a "mobilon játszani", vagy a lopva bevitt pogácsát rágcsálni, nem volt idő böködni a mellettünk ülőt, hogy vegye le a karfánkról a kezét vagy leheljen másfelé. Tapadni kellett a színpadra, mert a darab egy pillanatig sem "ül le". A döbbenetes gyorsaságú színváltások, a tonnányi díszlet, a jövő- menő szereplők, a pörgő történet filmszerűen vágottá teszik a képet. Le a kalappal a műszak előtt is: a színfalak mögött zajló díszletezés, olyan munkatempót és fegyelmet igényelt, amit mi a bársonyszékben ülő nézők, szerintem el sem tudunk képzelni.
A fővámpírt alakító Merán Bálint (ifjú újonc) nem is ember, vámpír. Megjelenése olyan hiteles, hogy fel sem merül emberi mivolta. Mikor megjelent a színpadon egy pillanatig azt hittem, hogy talán gólyalábakon jön, de mikor széttárta "denevérszárnyait" egyértelművé vált, hogy a hír igaz: ez a vámpír majd két méter magas. Merán Bálint énekének érthetősége még vámpírfogakkal a szájban is tökéletes: minden szava kristályként csillan. Sajnos a többiekről ez nem mindig mondható el. A szereposztás ettől függetlenül átgondolt. A duci kocsmárosnétól, a bögyös szolgálón (Stróbel Dóra) át a meleg vámpírig (Pirgel Dávid) mindenki hozza, amit a szerep kíván. A Jegercsik Csaba által formált professzor ügyefogyottsága szeretni való, ahogy a quasimodó-szerű szolga (Balog János) humora is kellemesen elmebeteg. A pávaként tollászkodó Herbert ,a homokos vámpírfiú üdítően groteszk, szerepét nem is lehet másként játszani, mint ripacskodva, túljátszva. Pirgel Dávid is a jól ismert manírokból építkezik. Fenékrázás, risza-risza, pillogás… és mindenből sok… és mégis, a dolog működik. Nyilván nem szabad komolyan venni, mint ahogy ez igaz az egész műre is. A látványnak a díszlet, a jelmez, a világítás valamint a táncbetétek adnak szemrevaló igényességet. Az előző kettőt Kentaur álmodta valósággá -, nagyon ráérzett Polanskira. Karikatúra minden, torz tükröt mutatnak önmaguknak a legérzelmesebb pillanatok. Ezt Kentaur is jelzi. Képregényesen torzult, monumentális falak, humorral teli ábrák; csak észre kell venni a részleteket. A többi között számomra emiatt is többszörnézőssé vált az előadás.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a táncosok mellett sem! Amit művelnek, az egy valóságos csoda! Nagy létszámú tánckar és négy szóló táncos van a darabban, abból egy lány, akit húztak, vonszoltak, dobtak, rángattak mint egy bábut. Hihetetlen és csodálatra méltó az a hajlékonyság amivel a táncosok büszkélkedhetnek (számomra már a spárga gondolata is csak egy elérhetetlen vágyálom, de majd ha kifogom az aranyhalat tutira ez lesz az egyik kívánságom a háromból,vagy a sokból.)

Végre olyan tömegjelenetek hazánk színpadán, ahol a táncosok tényleg egyszerre mozognak, egy bonyolult organizmusként jelenítik meg a térformákat. Egyszerűen minden a helyén. A dübörgő rockzenéhez feszes táncokat tett színpadra a koreográfus (Denis Callahan).

Tény és való, hogy a nők szeretik a színházat, emiatt lehet, hogy a véleményem nem minősül objektíven hitelesnek, mégis megkockázatom és bátran, meleg szívvel ajánlom ezt az előadást kivételesen az alfa-hím beállítottságú haverjaimnak, ismerőseimnek is . A csajokat is bátorítom, rángassák ki a tévé elől és vigyék el pasijaikat az előadásra mert a darab végén garantáltan ők is állva fognak tapsolni, tombolni mint a többiek....És én már alig várom a következő lehetőséget!

Itt a nyár!

Hurrá, kitört az idei nyár! Hétvégén irány a tópart.....bár még fürdeni nem lehet (nekem még hideg), de napozni annál inkább! Erre vártam egész télen...nagyon hosszú volt, szeles és szürke....

Munka ünnepén, osztrák vendégszeretben/ 4.rész

Sajnos ez már az utolsó reggel, de a szomorúságunktól függetlenül arra a döntésre jutottunk, hogy úgy nem mehetünk haza, hogy az utolsó napot ne valamilyen különlegességgel zárjuk. Felkerekedtünk hát és Rohrau felé vettük az irányt, ami nem csak egy nagyon barátságos kis falucska Bécstől 40 km-re hanem két nevezetesség is található itt: a szülőháza Josef és Michael Haydn világhírű zeneszerzőknek, valamint egy fantasztikusan szép és műkincsekben gazdag várkastély.

1732. március 31-én itt egy szalmafedeles parasztházban született a halhatatlan zeneszerző és öt évvel késöbb a szintén zenész testvére Michael. Apjuk szegény kerékgyártó volt, két feleségétől 17 gyermeke született, de csak három lány és három fiú érte meg a felnőttkort. A ház nagyságát eredetiben és a korabeli festményeken nézve, igazán elgondolkodtató, hogy miként sikerült ennyi gyereket egy helyre bepréselni. A megoldásra a válasz valószínűleg abban rejlik, hogy még gyerekként elkerültek otthonról, mint Joseph esetében is. A szülők nem kis anyagi áldozatot hozva a közeli Hainburgba küldték iskolába a hatéves fiút, ahol rokonuk volt a vezető. Az iskolában megismerkedett néhány hangszerrel, megtanulta a kottaírást-olvasást, fejlődött énektudása.

A házban puritán egyszerűség uralkodott, a korabeli bútorokat (ágy, bölcső, asztal, cserépkályha) restaurálták, láthattuk a szobát, ahol születtek, a nyári konyhát, barokk szobát, lakószobát eredeti paraszt bútorokkal, valamint az egykori műhely helyét amit múzeummá alakították át, benne a két zeneszerző kiemelkedő voltát és életét bemutató számos kiállítási tárggyal.

Harrach kastély (Schloss Harrach) helyén már 1266-ban vár állott, 1524-től a Harrach család tulajdona, akik 1766-ban átépítették a várat barokk stílusú kastéllyá, melyben klasszicista stípus jegyek is megfigyelhetők. A Harrach kastélyban 1970 óta tekinthető meg Ausztria legnagyobb magán tulajdonban lévő képgyűjteménye, spanyol, olasz, festőiskolák XVII-XVIII sz.-i alkotásain kívül németalföldi, holland és francia mesterek művei is megtekinthetők. valójában 450 év alatt jött létre és napjainkban már a világ legjelentősebb gyűjteményei, közé tartozik. Szerintem a család leszármazottai mai napig ott laknak, mert az udvarra tilos volt bemenni, de azért álltak bent autók és a látogatható résznek elkülönített bejárata volt. Tényleg hatalmas mennyiségű műkincs, kép van kiállítva, annyira tömény mennyiségben, hogy az agy már szinte képtelen feldolgozni azt a kultúrsokkot amit a szem kap. A várkastély előtti kis parkban pávák sétálgattak. Annyira nem zavarta őket jelenlétünk, hogy komótosan odatipegtek és autónk rendszámtáblájáról takarították az odaszáradt bogarakat.

...hát ennyi fért a 4 napba, de azt hiszem élményekben gazdagon térhettem haza....és izgatottan várom a következő lehetőséget (remélem nem kell sokat várni). pusszancs!

Munka ünnepén, osztrák vendégszeretben/ 3.rész

Miután rendeztük a piszkos anyagiakat, elhagytuk szálláshelyünk, majd még egy búcsú sütire, kávéra (tetszés szerint) bementünk Graz óvárosába. Igazi szombat délelőtti hangulat fogadott, a városháza előtt öreg autó kiállítás volt. Természetesen a helyi és turista pasik nagy előszeretettel fényképeztették magukat az autók mellett. Kedvcsinálónak íme egy a sok kiállított autó közül:

Következő célpontunk Riegersburg vára, mely egy kiemelkedő bazaltszikla tetejére épült, a Rába völgye fölé emelkedik. A vár a XI.sz. körül keletkezett, de mai arculatát a XVII. században nyerte el, amikor a vár úrnője, Katherina von Galler bárónő a várat átépítette. A Lichtensteini fejedelem birtokában lévő Riegersburg vár, Ausztria legnagyobb barokk erődítménye. A várban egy igazán érdekes állandó kiállítás található, viasz-szobrok amelyek olyan nőket ábrázolnak akiket boszorkányként tartottak számon és a középkorban koncepciós perekben máglyahalálra ítéltek. A kiállítás alapja a feldbachi boszorkányper, amely Steimark legnagyobb boszorkánypere volt. Kb. 95 férfit és nőt vádoltak meg jégeső okozásával a tartományi bíroságon. A császár által kinevezett kormányzói komiszár, aki ezeket a varázslatból eredő eseteket kivizsgálta, Gróf Purgstall volt, annak a Gallerin nevű várúrnőnek a veje, aki a várat átépítette. Számomra igen látványos volt a kiállítás, bemutatták a bírósági tárgyalótermet, vezeklő "eretneket", a boszorkány bullát (amelyben az áll, hogy a pápa, azt hallotta, hogy már nagyon sok ember lépett szövetségre az ördöggel és ezeket az embereket üldözni kell), a Boszorkánykalapácsot Malleus Maleficarum címmel (ebben leírják, hogy néznek ki a boszorkányok, mit tesznek és hogyan kell eljárni velük szemben - per, kínzás, kivégzés-). A könyv egy nagyon nőellenes könyv, ami egy ókori kezdetekre visszanyúló nőellenes hagyományra épít, mert a pápai bullával ellentétben azt állítja, hogy többnyire nők kötnek szövetséget az ördöggel. A boszorkánykertben mérgező és ártalmatlan növényeket láthattunk, amelyek segítségével a boszorkányok mindenféle kencét gyártottak, hogy seprűnyélen, vagy egyéb tárgyak segítségével tudtak "repülni". Megnéztük a nagy kerekasztalt ahol a hírhedt perek vádlottainak neve láthatók, kínzóeszközöket (vsaszűz, ), máglyarakást, a virágboszorkányt ( Katharina Paldauf, aki egyike annak a 95 személynek, akiket szörnyű időjárás előidézésével vádoltak, mint például, hogy egyik télen a virágokat virágzásba hozta és ezért persze elégették)

Az úgynevezett boszorkányszobában található Katharina Paldauf állítólagos portréja. A korabeli szövegek úgy írják le a külsejét, mint egy tipikus boszorkányét. Hipp-hopp egy 1600 körül épült főúri lakrészben találjuk magunkat, a várúrnő, várépítő nemzetes asszony szobájában. Gallerin a függöny mögött áll, baldachinos ágya mellett. Itt látható még egy kis orgona 1675-ből, egy szép láda és egy gyaloghintó. Közvetlen a mellette lévő szobában a férjei láthatóak, ezekből mindjárt hármat fogyasztott számszerint. Kettő meghalt, a harmadiktól pedig elvált (30 évvel volt fiatalabb nála). A lovagterem 6 méter magas, mennyezetén és reneszánsz stílúsú ajtóin gyönyörű faintarziák láthatók. Itt egy tivornya jelenetet láthattunk, melyre egy ablaküvegre írt szöveg utal.

Kellemes, egész délelőttöt betöltő program volt, sőt még biztosan egész naprosa is kitolhattuk volna, de sajnos menni kellett. Már nem voltunk messze az aznapi végcélunktól, Neusiedel am See nevű városkához. A nagykönyv szerint itt van egy híres étterem (Nyikospark), így éhségünk csillapítására ide tértünk be. Én hallevest ettem (érdekes párosítás a halászlében kapor, de alapvetően ízre finom volt) és gyöngytyúkot, valamilyen (nem tudtam beazonosítani ) körettel (spárga biztosan volt benne). Végeredményben ízletes volt a kaja, de ahhoz képest, hogy mekkora felhajtás van az étterem körül, azt tudom mondani, hogy nagyobb a füstje mint a lángja...ja, és cseppet sem olcsó. Estére maradt egy kis egészségügyi séta a Fertő tónál, majd egy gyors összegzés gondolatban, hogy bizony ez a nap is kellemes volt. Folyt. köv....cupp

Munka ünnepén, osztrák vendégszeretben/ 2.rész

Új nap, új célpont....Klagenfurt és környéke.... Valamikor olvastam a neten, hogy van itt egy Minimundus park, több mint 150 híres építmény van elhelyezve 1:25 méretarányban egy nagyon szép parkban. Egyet fizet, sokat kap alapon nagyon vágytam arra, hogy láthassam, a Wörth-i tó és környékének szépségeiről nem is beszélve. Itt volt hát a nagy lehetőség!

Nem sokkal pénztár nyitás után érkeztünk, hiszen annyi látnivaló van a környéken, annyira rövid a nap és szerettünk volna minél többet belesűríteni a meglévő időben.

Ha megfelelő mennyiségű egészséges utazási vággyal van ellátva az ember lánya, egy ilyen park látogatása mindenképpen méginkább meghozza a "még-még" kedvet, pláne ha még túl is csordul az utazás utáni vágy....A park látogatása során azért egy kis hiányérzetem volt, mert annyi szép építmény van még a világban amit nem találtam, cserében azonban túlsúlyban voltak az osztrák kevésbé fontos, futottak még kategória épületek, de sebaj, hisz évről évre nő a kiállított makettek száma.

Külön kiemelendő részemről a Szent Péter Bazilika (6 évig építették), a Neuschweinstein-i kastély, a londoni Tower és a Tadzs Mahal. Még nagyon sokat tudnék felsorakoztatni, de ezek maximálisan lenyűgöztek. Miközben körbepöfögött egy kis gőzmozdony igazi füstöt eregetve , függő vasút rohangászott fel-alá, néha kilőttek az űrbe egy űrhajót a "Kennedy űrállomáson", ez idő alatt komótosan forgott az óriáskerék a "bécsi Práterban".....

Miután búcsút mondtunk a Minimundus parknak, következő célpontként megcéloztuk Klagenfurt belvárosát, ami tulajdonképpen Karintia tartomány fővárosa a Wörthi tó keleti medencéjében, 90.000 büszke ember lakhelye. Szerintem Klagenfurt Ausztria egyik legszebb óvárosával büszkélkedhet. A városban tett séta alkalmával csodálatos reneszánsz belsõ udvarokat fedezhettünk fel. A Neuen Platzon a vízköpõ sárkány, a város kõvé dermedt jelképe mesélte el a település megalakulásának mondáját.

Kellemes csalódás ért a katedrális látogatása során és itt nem arra gondolok, hogy szebb volt mint vártam, hanem a tény, hogy egyáltalán be lehetett menni, nem voltak rácsok. Valószínűleg itt nem tartanak attól, hogy lopnak, törnek, zúznak, így szabadon, nyugodtan gyönyörködhettünk a csodálatos építményben. Gyermekkoromban a szülővárosom (Marosvásárhely) katolikus templomába bármikor bemehettem, de sajnos mára ez, ott is csak a múlté, mert mise időn kívül rácsok és zárak fogadnak.

Klagenfurt óvárosa tiszta és rendezett, bátran megkockáztatom, hogy jobban tetszik mint Graz, boldogan töltenék el egy hetet pihenésképpen. Az osztrákok csak Riviéraként emlegetik a környéket, ami nem túlzás, ha a pálmafákkal övezett sétálóutcákra, a bódító illatú, buja virágoskertekre vagy a nyüzsgő kávézókra gondolok. Igazi mediterrán hangulatba csöppen az, aki itt piheni ki fáradalmait vagy itt próbál feltöltődni. Ragyogó napsütésben sétálgattunk, megnéztük a Városházát,a színházat, a Landhaust, annak csodálatos tanácstermét (persze itt sem lehetett fényképezni,de a szabályok azért vannak, hogy legyen mit megszegni és különben is hogy mutathatnám meg), sőt még "elnököltem" is a használatban lévő tanácsteremben.

Miután elhagytuk Klagenfurtot a következő célpontunk a közelben lévő Pyramidenkogel. A meghökkentő alakú Pyramidenkogel egy 851 méter magas kilátó a Wörthi-tó déli partján, Maria Wörth felett. Az 54 méter magas, háromszintes kilátó tetejére lifttel jutottunk fel, a kilátóig pedig kacskaringós szerpentin vezetett (Keutschach felől). Érdemes volt leküzdeni tériszonyunkat, mert a magasból egész Karintiát beláthattuk. A lélegzetelállító körpanorámát, a lenyűgöző hegyóriásokat, a smaragdzölden csillogó víztükröt sikerült megörökíteni, valamint felfedezni véltük a távolban a Triglav csúcsot is, ami Szlovénia legmagassabb hegycsúcsa (ami a képen látható,de egy picit homályos, mert a maximumra zoom-oltam). Gondolom ez is csak helyi specialitás, de megjegyezni szeretném, hogy a távcső a kilátó tetején teljesen ingyenes, térítés mentes volt.

A Wörthi-tótól mintegy félóra autóút Karintia álomvára, a Hochosterwitz vár; ez a tartományi székhelytől, Klagenfurttól északra helyezkedik el. A rendkívüli épület egy, a felszínből szabadon kiemelkedő sziklakúpon helyezkedik el. A 14 várkapu talán meghatározó szerepet játszott abban, hogy a Hochosterwitz várat az ellenség sohasem tudta elfoglalni. Kényelmes sétaút, vagy egy nagyon "izgalmas" lift segítségével lehet feljutni a várba. Az idő rövidsége miatt az utóbbit választottuk és mondhatom fölöttéb izgalmas és adrenalin próbáló út volt.

Érdemes megnézni a vármúzeumot; képek, fegyverek, páncélok, régi iratok vannak kiállítva, valamint egy akkoriban Karintiában élő magas, több mint két méter magas férfi harci felszereléssel.

A nap megkoronázása képpen, útban visszafele Grazba megálltunk Barnbachban, amely különleges katolikus templomáról nevezetes. Fridrich Hundertwasser zsidó származású építész az 1950-ben épült templomot az 1980-as években saját stílusára átalakította. Az átépített templom oldalát színes kerámiák díszítik, körülötte pedig 12 különbözõ vallást szimbolizáló kaput találunk. A templom belseje elég puritán, nem a katolikus templomok belsejében megszokott díszesség jellemző rá. A falakon a keresztút látható képekben illetve a „Mi Atyánk„ ima van nyolc modern képre lefestve. Ennek a célja, hogyha valaki belép a templomba, és nem ismeri ezt az imát a képek segítségével, mégis elimádkozhatja. A legszebb és legmutatósabb tárgy a keresztelõmedence, főleg akkor, ha az azt megvilágító színes üveg ablakon besüt a délutáni napsugár, mert ilyenkor egy színes fénykoszorú öleli körül a medencét. Az oltárasztal sem szokványos, hiszen Jeruzsálembõl, Rómából és Durnbachból származó föld található benne.
Éppen vacsora idő volt mire Grazba visszaértünk kissé megfáradva. Összegezve a napot megállapíthatom, hogy minden percét sikerült hasznosan és tartalmasan kihasználni. Folyt. köv....cupp

Munka ünnepén, osztrák vendégszeretben/ 1.rész

Itt a négynapos ünnep, a tavasz és jó idő, ragyogó lehetőség egy kis kikapcsolódásra, kirándulásra. Felkerekedtünk hát barátaimmal, ismerőseimmel, hogy felfedezzük szomszédunk, általunk még nem felfedezett tájait. Régóta szerettem volna megnézni Klagenfurt-ot, ezért javaslatomra az irányba mentünk. Mivel a szállásfoglalásunk Grazban volt, ezért csütörtökön dél körül odaérkeztünk és nagyon gyorsan bele is vágtunk a közepébe, hiszen rövid az idő....Az időjárás megviccelt bennünket hiszen alig indultunk el, máris ránkszakadt az ég, így kénytelenek voltunk a kezdet kezdetén a gasztronómiának áldozni.

Graz, Stájerország osztrák tartomány székhelye, Ausztria második legnépesebb városa és második legfontosabb egyetemvárosa. Az évszázadokon keresztül prosperáló, háborúktól kevésbé sújtott város jól megőrződött történeti magja sok tekintetben kettős arculatú: a Habsburg uralom alatt álló, úgynevezett monarchikus közép-európai városok szép példája középkori hangulatot árasztó, megkapó zugokkal, egyszerre mediterrán hangulatú és poroszosan szabályos település. A várost a Mura szeli ketté. Graztól északra, a Mura völgyének két oldalán mészkőből és palából képződött hegyvidék magasodik. Itt található az 1446 m magas Schöckl-hegy is.
Az Óvárosban sétálgatva román stílusú, gótikus, reneszánsz, barokk és szecesszió stílusú épületekben gyönyörködhetünk. A Schlossbergről lenézve a város háztetőinek, romantikus utcáinak, a csodálatos olasz palotáinak, a város házainak és azok gyönyörűbelső udvarainak látványa tárul elénk.
Az UNESCO szakértőire olyan hatást gyakorolt a városrész sok apró részlete, hogy Graz Óvárosát Világörökségként részeként ismerték el. 2003-ban Graz állt az európaiak érdeklődésének középpontjában. Ebben az évben egyedül Graz kapta meg az "Európa kulturális fővárosa" címet. (Eddigi ismereteimben számomra csak szomorú események színhelye, hiszen itt halt meg Máthé Isti, öcsém gyerekkori barátja, később katonatársa.)

Graz mediterrán hangulatú város, az itteniek életvitelüket is inkább hasonlítják az olaszokéhoz, mint a németekéhez. Az olaszokkal való kapcsolat abban is megnyilvánul, hogy az uralkodók annak idején itáliai építőmestereket hívtak a városba.
Az Altstadtban, avagy az óvárosban sikátorok tömkelegében, aprócska terek tucatjain barangolhat a turista, de érdemes benézni a kapualjak mögé. Az igazi grazi élet ugyanis a hatalmas belső udvarokban zajlik, ahol már kora tavasszal kitelepülnek az utcára az éttermek, a sörözők, a kávézók.
Az elmúlt években sok változás történt a város jelképének számító óratorony környékén is, a Schlossbergen. A tornyot ma már nem csupán gyalogszerrel, vagy fogaskerekűvel lehet megközelíteni, hanem lifttel is. A hegy gyomrában ugyanis felvonók épültek, amelyeket egy hosszú alagúton keresztül lehet megközelíteni. A lusta turista így akár 30 másodperc alatt is a Schlossberg tetején lehet, és élvezheti a grazi panorámát.A Schlossbergre feljuthatunk a 260 fokból álló Schlossberg lépcsőn is miközben a kilátásban gyönyörködhetünk. Mi kipróbáltuk mindkét lehetőséget, egyiket délután, a másikat este, bár a gyalogszerrel való feljutás lehetősége némi ellenállásba ütközött az utitársak részéről,de az esti panoráma mindenért kárpótolt bennünket.

A grazi fegyvermúzeumban 32000 fegyver és harci eszköz látható 5 emeleten. A fegyvergyűjtemény a grazi Herrengassen, a világ legnagyobb gyűjteményeinek egyike. A múzeum fegyverek, páncélok, szúró- és vágófegyverek meghökkentő arzenálját mutatja be. Mindez az eredeti épületben, ami a XVII. században egy helyi nemesnek szolgált fegyvertárul. A gyűjtemény nagyobb részét az oszmán-török elleni harc fegyverei teszik ki. (Valószínűleg ez lehetett a XVII. századi Tesco, hiszen minden szinten szinte minden és minden méretben. Sajnos itt nem készültek fényképek, mert a szigorfelügyelők nagyon komolyan vették a feladatukat, így esélytelen volt a feladat számomra. Annak ellenére, hogy még megérinteni sem volt szabad, azért én titokban egy siskakot és egy páncélt megemeltem. Örülök, hogy nem voltam katona abban a korban, hiszen olyan súlya volt a "munkavédelmi ruhának", hogy azt magáncipelni is egy nagy kihívás lehetett.)

A grazi "Művészetek Palotája" ottani nevén Művészetek Háza, kissé földönkívüli hatást vált ki. Mint egy hatalmas kéken csillogó buborék lebeg a Mura folyó jobb partja felett. Alkotói Peter Cook és Colin Fournier, akik művüket kedvesen "Friendly Alien"- nek nevezték el, mint a régi és az új Graz harmonikus együttlétének a szimbóluma. Nekem az épület nem nyerte el tetszésem,mert szerintem ugyanúgy nem illett építészetileg a képbe, mint sok más modern épület a városban, kissé rendezetlen hatást váltva ki bennem.

Az Operaház Ausztria 2. legnagyobb operaháza. 1899-ben az európaszerte működő Fellner und Helmer építészek tervei alapján építették. A neobarokk épület egy kontrasztját képezi az előtte álló acél szobor. Grazban az épület a tolerancia és nyitottság szimbolúmának tekintik. A grazi városháza a XIX sz. végétől uralja a Főteret (Hauptplatz) az épület a kupolájával saroktornyaival és órájával. Nemcsak a városi tanács és a polgármester székhelyekén szolgál, hanem üzletek kávézók is vannak benne. Az 1894. restaurált városházán 1671-ben fejezték le Tattenbach grófot, aki a Zrinyi-Frangepán-féle összeesküvésben részt vett.
Landshaus: 1569-ből származó épület érdekes portáléval, szép, árkádokkal körülvett udvarral, pompás bronzkúttal; a XVI. századból való gyönyörű arany kelyhet (Landschadenbundbecher) őriznek benne. Az idő rövidsége miatt, sajnos ezeket csak kívülröl csodálhattuk meg, de ennek ellenére bátran mondhatom, hogy utazásunk első napja végére nagyon sok élménnyel lettem gazdagabb. Folyt.köv.....cupp